Utolsó frissités: 2002-04-11 10:07:08 

Tartalom:

- FELHÍVÁS vidékünk lakosságához, a politikai pártokhoz, a képviselőjelöltekhez
és polgármesterjelöltekhez.
- Felhívás a Beregvidék ifjúságához.
- Gajdos István: Nem ígérek csodát, nem Ígérek lehetetlen dolgokat. Beszélgetés választási kampányról, sikerekről és tervekről, betartható ígéretekről.
- Ukrajna a szociáldemokrácia útján halad majd. Mást nem választhatunk. Mi az oka annak, hogy semmi sem úgy alakul, ahogyan szeretnénk? Beszélgetés Viktor Medvedcsukkal, az USZDP(E) elnökével.
- Nagy Béla: „Egészséges ivóvizet, tiszta környezetet!”
- A képviselőé a szó: Ha rend van a portán, rend van az országban is! Beszélgetés Babják Bélával, a Beregszászi Járási Tanács képviselőjével.
- Megyeszerte megemlékeztek nemzeti ünnepünkről. A szabadságharc üzenete
- Részlet Gajdos István március 15-én, Beregszászban elhangzott ünnepi beszédéből.

FELHÍVÁS
vidékünk lakosságához, a politikai pártokhoz, a képviselőjelöltekhez
és polgármesterjelöltekhez

    Az utóbbi időben sajnos a 72. sz. választókerületre is átterjedt az egész Ukrajnát sújtó „betegség” — a különböző pártok és képviselőjelöltek választási plakátjainak, lózungjainak letépése, befestése, sőt felgyújtása. Körzetünkben számos helyen találkozhatunk nap mint nap olyan esetekkel, amikor tönkreteszik mind az én, mind választási vetélytársaim agitációs anyagait. Visken például az utca fölé kifeszített lózungjaimat tépték le és gyújtották föl.
    E jelenség mostanra olyan méreteket öltött, hogy komoly aggodalomra ad okot. Azt sem tartom kizártnak, hogy vetélytársakból ellenségekké kívánják változtatni a képviselőjelölteket. Határozottan elítélem a hasonló cselekedeteket, elhatárolom magam ezektől, mert meggyőződésem, hogy a választási vetélkedés ugyan küzdelem, de ebben a küzdelemben is meg kell maradnunk embernek!
    Egyben arra szólítom fel vidékünk lakosságát, a különböző pártokat, képviselőjelölteket, polgármesterjelölteket, hogy csatlakozzanak hozzám, és tegyünk meg együtt mindent a választások tisztaságának biztosítása, a választási kampány eldurvulásának megakadályozása érdekében!

    Tisztelettel:

Gajdos István
parlamenti képviselőjelölt

Vissza a tartalomhoz >>>

Felhívás a Beregvidék ifjúságához

Kedves fiatalok!

    Bizonyára jól emlékeztek még azokra a rendezvényekre, amelyekre az Ukrajnai Szociáldemokrata Ifjúsági Szövetség járási és városi szervezeteinek kezdeményezésére, közvetlen részvételével, illetve szervezésében került sor: kezdve az újévi ünnepségekkel, a majálison, az utolsó csengő ünnepén át egészen a karácsonyi jótékonysági akciókig. Sok-sok remek diszkó, koncert, tűzijáték, vetélkedő és sportverseny várt benneteket barátaitokkal együtt! Az általunk szervezett, nagy tömegeket megmozgató rendezvényeken két nagyon fontos dologra ügyeltünk különösképpen: a színvonalra, illetve arra, hogy egyetlen fiatalnak se kelljen lemondania ezekről pusztán amiatt, mert nem futja rá a zsebpénzéből. Koncertjeink, diszkóink és más rendezvényeink ingyenesek voltak.
    Természetesen a díjak, a fény- és hangtechnika, a művészek tiszteletdíjának költségeit elő kellett teremteni valahonnan. Ebben és a többi, számunkra gondot jelentő kérdés megoldásában mindig számíthattunk Gajdos István megértésére és hathatós támogatására. Köszönjük!
    Az idén természetesen tovább szeretnénk folytatni immár hagyományosnak számító rendezvényeinket. Meggyőződésünk, hogy amennyiben velünk együtt ti is Gajdos Istvánnak szavaztok bizalmat az idei parlamenti választásokon, akkor még színesebb, változatosabb programokkal kedveskedhetünk nektek, hiszen az ország legfőbb törvényhozó testületének tagjaként még hatékonyabban kiállhat ügyeink mellett, még jobban képviselheti érdekeinket.
    Felkérünk hát benneteket, hogy március 31-én, vasárnap, Húsvét első napján okvetlenül keressétek fel a szavazóhelyiségeket és szavazzatok bizalmat annak a fiatal vezetőnek, aki eddig is kiállt mellettetek, aki tettekkel bizonyította, hogy nem közömbös a fiatalok problémái iránt!

Babják Zoltán,
az USZDISZ beregszászi városi szervezetének elnöke

Derceni István,
az USZDISZ beregszászi járási szervezetének elnöke

Vissza a tartalomhoz >>>

Gajdos István: Nem ígérek csodát, nem ígérek lehetetlen

dolgokat.

Beszélgetés választási kampányról, sikerekről és tervekről, betartható ígéretekről

    Szinte alig maradt idő az idei parlamenti és helyhatósági választások napjáig. Március 31-én — Húsvét vasárnapján — egy kicsit mindannyian felemelkedünk, többek leszünk, mint a korábbi négyszer 365 nap bármelyikén. Mi döntjük ugyanis el, hogy kik képviseljenek bennünket a különböző szintű képviselői testületekben, s mi mondunk véleményt arról is, hogy milyennek akarjuk az előttünk álló — történelmi távlatból csekély, de az ember életében mindenképpen hosszú — négy esztendőt látni.
    Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a kárpátaljai magyarság legárgusabb szemekkel azt figyeli, vajon mi történik a 72-es számú választókerületben. Még azok is, akik e Beregszász központú és egyedüli magyar többségű választókerület határain kívül élnek. Minden kisebb hírre odafigyelnek, minden apró információ felértékelődik számukra ezekben a napokban.
    Valószínűleg számos olvasó igényét elégítjük tehát ki azzal, hogy a nagy nap előtt az egyik esélyes képviselőjelöltet, Gajdos Istvánt kérjük meg a választási kampány eddigi mérlegének megvonására.

    — Bár az előttünk álló napok tartogathatnak meglepetést, nagyjából mégis véleményt lehet mondani a mögöttünk álló választási kampányról.
    — Valóban bármikor megtörténhet bármi a hátralévő egy hét során, de eddigi tapasztalatom szerint elmondható, hogy a kampány a körülményekhez képest civilizált mederben zajlik. A képviselőjelöltek többsége betartja a fair play szabályait, sportnyelven szólva: legtöbben igyekeznek övön aluli ütéseket nem alkalmazni. Természetesen naivitás lett volna bárki részéről azt gondolni, hogy nem lesznek kisebb szurkálódások, hiszen a jelölteknek eleve az a dolguk, hogy bebizonyítsák: valamiben jobbak a többinél, s ezzel, akarva-akaratlanul, bírálatot is mondanak vetélytársaikról.
   Sokak megítélése szerint a széltében-hosszában folytatott plakáttépdesés és -firkálás is szerves része egy választási kampánynak. Én azonban azt mondom, mindennek megvan a maga határa. Mélységesen elítélem például azokat — bármilyen célt is követtek ezzel —, akik a Beregszászi járásban egy éjszaka alatt fekete festékkel lefújták egyik vetélytársam plakátjait. De ugyanúgy el kell ítélni, szerintem, azokat is, akik Visken az én utca fölé feszített lózungjaimat tépték le és gyújtották fel.
    Elszomorodom akkor, amikor azt tapasztalom, hogy egyesek az emberek legbensőbb és legnemesebb érzéseit is igyekeznek olykor kampánycélokra, saját javukra fordítani, vagyis igen gyakran sajátítanak ki maguknak olyan, az összmagyarságot legközvetlenebbül érintő ügyeket, eseményeket, amelyeket nemhogy egy választási kampányhoz, de szervezetekhez, pártokhoz, ideológiákhoz sem lenne szabad kötni. Gondolok itt mindenekelőtt a státustörvényre vagy az anyaország által a kárpátaljai magyarságnak nyújtott különböző támogatásokra.
    1998-ban és 2001-ben, kis túlzással, a világ mozdult meg, hogy megsegítse az árvízsújtotta települések lakosságát. Jött a támogatás Ukrajna valamennyi megyéjéből és, természetesen, Magyarországról éppúgy, mint Oroszországból vagy más európai államból. Ezt csak azért említem, mert én háborodnék fel a legjobban azon, ha mindezt valaki egyedül Gajdos István érdemeként próbálná beállítani. Nagyon sok embernek kell ugyanis köszönetet mondani azért, hogy legyűrtük a katasztrófát, hogy sikerült megerősítenünk a töltéseket, s hogy a lerombolt otthonok helyén ma már a korábbinál is szebb és erősebb házak állnak.
    — Milyen tapasztalatokat szűrt le a találkozókból?
    — A legfontosabb tanulság talán az, hogy az utóbbi tíz évben nagyot változott a világ. Tíz évvel ezelőtt — amikor véget ért a fél évszázados szovjet uralom — még szinte mindenkit megfogott a nemzeti érzésekre apelláló retorika. Ez érthető, hiszen nem csupán a gazdasági élet látványos zuhanása esik erre az időszakra, de ekkor kezdődött a lélek felszabadítása, felszabadulása is.
    Az idősebb korosztályhoz tartozókban, miként azt megtapasztalhattam, természetesen még elevenen él a múlt. Vagy személyesen szenvedték meg a kommunista önkényt, a szolyvai láger poklát, vagy az édesapáktól, nagyapáktól első kézből értesültek mindezekről a borzalmakról. Így mi sem természetesebb, hogy a múltban szerzett tapasztalatok miatt az átlagnál sokkal érzékenyebben reagálnak mindenre, ami a magyarsággal kapcsolatos, még a nem létező veszélyekre is.
    A fiataloknak — mint ahogyan nekem is — ugyancsak fontos a nemzeti hovatartozás. Ők azonban már más szemmel nézik a világot. Számukra ugyanis, s ez minden találkozómon kiderült, az a legfontosabb, hogy biztosak legyenek a holnapban, bátran alapítsanak családot, építsenek otthont maguknak. A fiatalok világosan látják, hogy a legnagyobb kihívás nem a nemzeti hovatartozásunkból ered, hanem a gazdasági ellehetetlenülésből.
    A színmagyar községekben mindenki természetesnek tartja, hogy bárhol magyarul beszélnek, hogy az ukrán nemzeti zászló mellett ott lobog a magyar trikolor is. Az viszont senkinek sem természetes, hogy alig van olyan ember egy-egy településen, akinek biztos kereseti forrása van, aki nem lenne arra kényszerítve, hogy elszakadva a családtól, a legszeretettebb emberektől, nyakába vegye a világot.
    Talán nem véletlen, hogy a találkozókon én is a gazdasági talpraállás fontosságát hangsúlyozom, és a visszajelzések is azt igazolják, hogy ez a cél lebeg minden józanul gondolkodó ember előtt. A fiatalságot nem kell meggyőznöm arról, mennyire fontos, hogy az egyén és a közösség egyformán gazdagodjon. Hiszem azt, ha az idősebbek sem a múltra, hanem a gyermekeik, az unokáik előtt álló jövőre koncentrálnak, ugyancsak az általam képviselt elvek és elképzelések mellé állnak.
    — Feltehetően több helyen felmerült a kérdés: miért vállalta a megmérettetést, nem egyszerűbb lenne megmaradni egy járás első emberének?
    — Mindenképpen egyszerűbb lenne. Az élet többször hozott már olyan helyzetbe, amikor egyszerűbb lett volna meghúzódnom a háttérben, nem vállalnom semmilyen kockázatot. Azonban alighanem alaptermészetemből adódik, hogy nem szeretek meghátrálni. Sem akkor, amikor kimondottan rólam van szó, s kivált nem akkor, amikor közösségi érdekekről. Annak idején felállhattam volna a járási tanácselnöki székből vagy végigülhettem volna a négy évet ölbe tett kézzel, de én inkább az előrelépést választottam. Megfutamodhattam volna akár az 1998-as első, akár a 2001-es második árvíz idején, de akkor sem tettem. Megmaradtam az elveim mellett akkor is, amikor egész Kárpátalján végigsepert az ún. „departizációs” hullám, amikor fentről jött az ukáz, hogy a közigazgatási vezetők váljanak meg pártjaiktól, elsősorban a szociáldemokrata párttól. Én akkor is nemet mondtam. Nemet mondtam akkor is, amikor egy igazságtalan költségvetést próbáltak ránk erőltetni.
    Az ilyen „nem”-ek azonban csak akkor érnek valamit, ha mellettük ott vannak az „igen”-ek is. Vagyis: ha van cél, amit az emberek érdekében el kell érni, s ha vannak társak a cél eléréséhez vezető úton. A célt világosan láttam már 1998-ban. Aki emlékszik arra az időre, tudja: Beregszász és a Beregszászi járás gazdasága döbbenetes állapotban volt. Fennállt azonban annak a veszélye is, hogy még ezen a helyzeten is lehet rontani, ha szabad folyást engedünk a dolgoknak. Hálás vagyok a sorsnak azért, hogy sikerült egy olyan csapatot összekovácsolnom, amelyik ugyanazt akarta, amit én, ugyanazt akarta, amit a járás valamennyi lakosa: jussunk ki végre ebből az óriási kátyúból, s induljon el végre-valahára jó irányba a járás, a járás lakosságának szimbolikus szekere. Ugyancsak szerencsére a már említett egyesített szociáldemokrata párt személyében a nemzetiségi kérdések iránt fogékony, a nemzetiségi érdekek védelme mellett elkötelezett, centrum-elveket valló pártot is meg tudtuk nyerni ügyünkhöz.
      Úgy érzem, sikerült kikerülnünk a kátyúból, és sikerült egyre jobb eredményeket elérnünk. Rá kellett azonban jönnünk, hogy még többet tehetnénk a járás érdekében, ha az államigazgatási rendszer — kezdve a legalsó láncszemtől, a községi tanácsoktól, a járási és a megyei tanácsokon át a Legfelsőbb Tanácsig — olajozottan működne. Ám azt kellett tapasztalnunk, hogy egy igen fontos láncszem, a vidéket a központtal összekötő parlamenti képviselő nem tölti be azt a szerepet, amit a választópolgárok érdekében be kellene töltenie. A különböző megyei szintű tanácskozásokon alkalmam volt elbeszélgetni a szomszédos járások tanácsi és közigazgatási vezetőivel. Kiderült, ők ugyancsak e láncszem hiányára panaszkodnak.
    Végeredményben e járási vezetők biztatására és számos egyéni felkérésre — köztük illusztris személyek és egyszerű állampolgárok megkeresésére — döntöttem úgy, hogy valamennyiünk közös érdekében indulok az idei választásokon. Mindez persze kevés lenne, ha nem éreznék erőt magamban ahhoz, hogy méltó képviselője és érdekvédője legyek ennek  a vidéknek. 17 évesen kerültem el messze idegenbe, a tulai műszaki főiskolára. 22 évesen már önálló vállalkozó voltam. 27 évesen lettem az ország legfiatalabb járási tanácselnöke, 29 évesen az ország legfiatalabb járási közigazgatási elnöke. Fiatal korom ellenére van tehát tapasztalatom mind a gazdasági élet, mind a közigazgatás terén. Mindehhez tegyem hozzá: a törvényalkotási folyamat sem lesz idegen számomra, hiszen ez évben diplomázom az Ungvári Állami Informatikai, Közgazdasági és Jogi Főiskola jogtudományi karán.
    — Az előbb már említette, hogy sikerült szép eredményeket felmutatni a járásban. Feltehetően még a bereg-vidékieknek is érdekes lesz számba venni ezeket.
    — Mielőtt áttérnék a számok nyelvére, két dolgot szeretnék leszögezni. Az egyik, miként már említettem, bár sok függ attól, ki irányít egy munkahelyen vagy közigazgatási egységben, az elért sikerek mindannyiunk sikerei: a járás vezetőié éppúgy, mint a járás lakosságáé, akik, merem állítani, már régtől szomjazzák azt. A másik: sokan vannak, akik megpróbálják lekicsinyíteni az utóbbi négy évben elért eredményeket. Nos, ezzel kapcsolatban a következőket jegyezném meg: egyrészt való igaz, mi sem voltunk csodákra képesek, s csak az nem követ el hibát, aki semmit sem csinál, másrészt melegen ajánlom a minden alap nélkül kritizálóknak, jusson eszükbe, milyen volt Beregszász, a Beregszászi járás gazdasága négy évvel ezelőtt, hány embernek sikerült munkát kapnia az utóbbi években, mennyi volt az átlagfizetés teszem azt 1998-ban, s mennyi most...
    A számok ugyanis azt bizonyítják: igenis nem kell szégyenkeznünk itt, a Bereg-vidéken eredményeink miatt. Az ipari termelés volumene 2,1-szeresére növekedett a járásban. Ennek egyik eredményeként 1,6-szeresére gyarapodtak a különböző költségvetési bevételek, ugyancsak 1,6-szeresére emelkedett a közvetlen külföldi tőkebeáramlás.  Megkétszereződtek a Nyugdíjalap bevételei, s egy dolgozóra kivetítve ugyancsak megduplázódott a havi átlagbér. Teljesen megszűnt a költségvetési dolgozók fizetéshátraléka, és negyedére csökkent a munkabérhátralék is.  A járásban felére csökkent a munkanélküliség, s ez nem utolsósorban az utóbbi években létesített közel 2 300 jól fizető új munkahelynek köszönhető. A Beregszászi járás elérte, hogy a megyében az ipari növekedés terén az előkelő harmadik helyet foglalja el.
    Tegyem hozzá mindehhez: még jelentősebbek lettek volna az eredményeink, ha nem kerülünk kétszer is — 1998-ban és 2001-ben — a természeti katasztrófa epicentrumába. A rombolás mértékét és az újjáépítés ütemét egyaránt jelzi, hogy az árvizek után rövid idő alatt sikerült felépíteni 473 teljesen leomlott házat, elvégezni 1083 megrongált lakóház nagyjavítását. 22 árvízkárosult család kártalanításban részesült, míg 163 családnak új házat, lakást vásároltunk.
    El kell azonban mondanom, hogy a fentebbieket csak részeredményeknek tartom, olyanoknak, amelyeket felül lehet, és felül is kell múlni. És itt szeretnék szólni azokról a projektekről is, amelyek megvalósítása már elkezdődött, s tőlünk függ, mennyire lesz sikeres a befejezés. Említhetném akár azt is, hogy a tervek szerint várhatóan elkezdődik egy
Beregszászt elkerülő út építése, ami igen komoly beruházás, s nem csupán a Vérke-parti várost tehermentesíti majd, de rengeteg munkahelyet ad, s reményeink szerint számos ma még halódó, de később beszállítóvá váló vállalatot ébreszt újjá. Megemlíthetem a másik igen komoly beruházást is, amelyet a református egyházzal együtt kivitelezünk, amely segít megoldani a város ivóvízellátását. Hasonlóan közös erőfeszítéseknek köszönhetően látunk hozzá egy orvosi kivizsgáló­központ építéséhez, de létre szeretnénk hozni egy katasztrófaelhárítási-központot is.
    A legnagyobb — mintegy 150 millió amerikai dollár értékű — beruházás pedig várhatóan ez év augusztusában indul be Déda mellett, ahol a tervek szerint egy hőerőmű épül. Ez ismét munkahelyeket, jó fizetéseket eredményez. De egyben bevételt is hoz a járásnak, illetve biztosítékot arra, hogy az itt termelt villanyáramnak köszönhetően kezdetben járásunkban, de a későbbiekben a szomszédos járásokban is végleg megszűnnek az áramszünetek. Ez utóbbi beruházás mögött Magyarország egyik legismertebb vállalkozója,
dr. Kapolyi László áll, akihez régi barátság fűz, s aki minden jel szerint a járással szomszédos magyarországi területet képviseli majd a magyar Országgyűlésben. Mindez egyben azt is feltételezi, hogy összehangoltan tudunk majd lobbizni a közös érdekek, a határ menti régiók fejlesztése mellett az ukrán, illetve a magyar parlamentben.
    — A választások időszaka egyben az ígérgetések időszaka is. Mit tud Ön ígérni a választópolgároknak?
    — Először is azt szeretném hangsúlyozni, hogy mit nem ígérek. Nem ígérek csodát, nem ígérek lehetetlen dolgokat, nem ígérek olyat, amit nem lehet megvalósítani, amiben magam sem hiszek. Nem ígérem tehát azt, hogy földi paradicsomot teremtek a 72-es számú választókerületben, de nem garantálhatok amerikai életszínvonalat sem.
    Amit megígérhetek: maximálisan kihasználom mindazon lehetőségeket, amelyek bár kihasználatlanul, de eddig is megvoltak, s azokat is, amelyek a közeljövőben adódnak. Minden erőmmel azon leszek, hogy ne csupán a központilag leosztott költségvetési pénzek jussanak el hozzánk, hanem olyan pénzek is, amelyekkel hatékonyan tudjuk fenntartani, fejleszteni közintézményeinket — kórházainkat, iskoláinkat, kultúrházainkat  stb. —, amelyek komoly infra­strukturális pótberuházásokat tesznek lehetővé. Bármelyik, a mienkkel szomszédos választókerület példája bizonyítja: igenis vannak elnyerhető és a helyi közösségek javára fordítható költségvetési pénzek. Ám ezeket el kell venni, ezekért lobbizni kell a képviselőnek, keményen meg kell dolgozni érte.
    Nyílt titok az is, és ezt nem győzöm hangsúlyozni minden találkozómon, hogy rövidesen nagy változások állnak be környezetünkben. Magyarország belép az Európai Unióba, s ezáltal megyénk két óriási közösség — a Független Államok Közösségének tagországai és az EU-tagországok — határsávjává válik. Ez bizonyítottan gazdasági fellendülést idéz elő. Nem mindegy azonban, hogy mennyire fogadjuk felkészülten ezt a pillanatot. Amit megígérhetek: parlamenti képviselőként első lépésként egy vállalkozásélénkítő központot hozok létre. Egy olyan központot, amely óriási adatbázissal rendelkezik a választókerület valamennyi településére vonatkozóan, amely központban felkészült alkalmazottak figyelik a különböző európai pályázati lehetőségeket. E pályázatok terén, megítélésem szerint, még igen komolyak a lemaradásaink, a lehetőségeknek csak a töredékét használjuk ki. Pedig Európában a pályázati rendszer a jelen, tehát számunkra is csak ez lehet a jövő. A Beregszászi járás már megtette ebben az irányban az első lépéseket: ez évre ötmillió hrivnyát nyertünk el különböző pályázatokon.
    Lehet, valakinek nem fontos, de sportemberként igen lényegesnek tartom, hogy a felnövekvő nemzedék fejlődéséhez megfelelő körülményeket teremtsünk. Mind a szellemi, mind a fizikai fejlődéshez. Nagyon lényeges, és minden erőmmel támogatni fogom, hogy a települések legtöbbjén, de a nagyobb községekben és a városokban mindenképpen, jól működő szabadidőközpontok nyíljanak. Olyanok, mint például Salánkon vagy Tiszabökényben.
    Szeretném továbbá, ha a választókerületemben lévő labdarúgócsapatok külön övezetben mérnék össze tudásukat, s ehhez igyekszem majd minden feltételt megteremteni. Egyébként az első lépéseket már ebben az irányban is megtettük, hiszen köztudott: Tiszaújlak focicsapata már beregszászi járási labdarúgókkal játszik együtt.
    Nos, ilyen reális lehetőségeket akarok biztosítani a választókerület valamennyi választópolgára számára. A beregszászi járási közigazgatás elnökeként eddig 46 település lakosságának a sorsát viseltem a szívemen. Ezek után pedig 116 falu és város lakosainak érdekeit szeretném megfelelő szinten, odaadó munkával képviselni. Hiszem és vallom: közösen — mi magyarok és nem magyarok — sok olyat tudunk elérni, ami ma még lehetetlennek tűnhet.

Kőszeghy Elemér

 Vissza a tartalomhoz >>>

Ukrajna a szociáldemokrácia útján halad majd. Mást nem választhatunk

Mi az oka annak, hogy semmi sem úgy alakul, ahogyan szeretnénk?

    Mi, ukrajnaiak, gyakran tesszük fel magunknak azokat a kérdéseket, amelyek immár több esztendeje foglalkoztatnak bennünket. Mi az oka annak, hogy semmi sem úgy alakul, ahogyan szeretnénk? Miben rejlik azon problémák gyökere, amelyekkel szembesülünk mindennapi életünk során? Mi az oka, hogy mindezidáig nem tudtuk legyőzni a korrupciót? Mi az oka, hogy meglévő természeti kincseink mellett okos, művelt és dolgos népünk sze­­gény­ségben tengődik? Mi gátolja a hatékony reformok vég­rehajtását?
     A világtapasztalat arról tanúskodik, hogy mindezeket a problémákat le lehet győzni. A második világháború után Európa jelentős része romokban hevert, több millió ember maradt fedél és munka nélkül.
    Ők sokkal rosz­szabb helyzetben voltak, mint mi. Ugyanakkor Nyugat-Európa országainak mindössze 5-8 esztendő kellett az újjáépítéshez, 20 év múlva pedig virágzó országokká alakultak át! Japán még borzalmasabb rombolást szenvedett el, ám nemcsak legyőzte ezeket a nehézségeket, de meg is mutatta a világnak a hatékony fejlődés, az úgynevezett „japán csoda” példáját. Mi az oka annak, hogy mi, ukrajnaiak, nem vagyunk képesek hasonlóra?  Hiszen a mi rajtlehetőségeink sok tekintetben még jobbak, mint a japánoké.
    Hosszasan törtem ezen a fejemet. Úgy vélem, a legfontosabb ok abban rejlik, hogy mind az emberek, mind az egész társadalom elveszítette az eszmei és erkölcsi útmutatókat. Hiszen bármely probléma megoldásához három dolog szükséges. Mindenekelőtt a problémával kapcsolatban ki kell alakítani a helyes álláspontot, hogy tudjuk, hogyan kell azt megoldani. Másodsorban keresni kell a probléma megoldásának leghatékonyabb útjait. Harmadsorban pedig akaraterővel és erkölcsi elvekkel kell felvértezni magunkat ahhoz, hogy valóra váltsuk ezeket az elhatározásokat. Mi híján vagyunk mindezeknek. Kevés olyan politikusunk van, aki képes felismerni a problémákat és felvázolni azok megoldásának útjait. Nem tudunk stratégiai módon gondolkodni. Ez az oka annak, hogy mindezidáig nagyon felületesek, rendszertelenek az arról alkotott elképzeléseink, hogy hová és milyen céllal haladunk, emiatt ezek nem is valósultak meg.
    A gazdag világtapasztalatot mindeddig nem sajátítottuk el, sőt még csak nem is tanulmányoztuk. Nem szoktunk hozzá a probléma megoldása leghatékonyabb módszereinek kereséséhez. Nem rendelkezünk elegendő akaraterővel és erkölcsi elvvel ahhoz, hogy végigvigyük a megkezdett ügyet.
    Mindezek tudatában érdemes-e azon csodálkozni, hogy egyetlen ukrajnai politikai erő sem képes arra, hogy egy olyan társadalmi rendszer modelljével álljon elő, amely elfogadható lenne a legtöbb ember számára?  Miért csodálkozunk azon, hogy társadalmunk mindezidáig megosztott: egy része visszasírja a szovjet szocializmust, amelyet már lehetetlen visszahozni, egy része pedig egyáltalán nem tudja, mire vágyik, mert fogalma sincs arról, milyennek szeretné látni Ukrajnát.
    Ez hát az oka annak, hogy így élünk. Igaz, van megoldás. Nem akarom azt állítani, hogy tudom, mit és hogyan kell cselekedni az ország előtt álló problémák megoldása érdekében. Ugyanakkor van elképzelésem arról, hogyan kell ezt tenni, és milyen irányban kell haladni. Saját álláspontom van, ezért tudom, hogyan kell felismerni ezeket a problémákat, hogyan kell keresni megoldásuk útjait. Ez a tudás a szociáldemokrácia eszméin alapszik.

Miért vagyok
szociáldemokrata?

    Most már tisztában vagyok azzal, hogy sokkal korábban voltam szociáldemokrata, mint ahogyan ráeszméltem, mit is jelent ez a valóságban. Csak akkor még nem értettem, hogy valójában szociáldemokrata vagyok.
   Ám azok után, hogy megismertem a szociáldemokrácia eszméit, kiderült, hogy szociáldemokrata irányú nézeteket vallok!
   Ma szilárdan és meggyőződéssel szállok ezen álláspontok védelmére. Sőt mi több: Ukrajna Egyesített Szociáldemokrata Pártja számomra az első és — ezt ka­tegorikusan kijelenthetem — egyetlen politikai párt.
    Meg vagyok győződve arról, hogy Európát a XX. század második felében a szociáldemokrácia fénye világította be. Éppen ezért Európa ennek köszönheti sikeres fejlődését. Ukrajna számára sem látok egyéb utat, mint a szociáldemokrácia útját. Csak a szociáldemokrácia eszméi képesek összefogni Ukrajna népét, országunk keleti, nyugati és déli részeit. Ukrajna előbb vagy utóbb, bonyolult vagy kevésbé bonyolult megoldások és keresések után, de feltétlenül a szociáldemokrácia útjára lép, más út nem létezik számunkra.
    Európa sem találta meg azonnal a helyes utat, népeinek sok megpróbáltatásban volt részük, ám végeredményben a szociáldemokrácia útját választotta. A különböző politikai erőkkel — a liberálisokkal, a konzervatívokkal, a kereszténydemokratákkal — vívott küzdelemben a legtöbb európai országban a szociáldemokraták kerekedtek felül, és a felvirágzás útjára vezették országaikat.
    Ukrajnában az emberek csak hozzávetőleges elképzelésekkel rendelkeznek a szociáldemokráciát illetően. Mi allergiásak vagyunk a „szocializmus” szóra. Hiszen az SZKP egy olyan pártból nőtt ki, amely „szociáldemokrata pártnak” nevezte magát, a szovjet rendszert pedig „szocialista” rendszernek hívták.
    A valóságban viszont a szociáldemokraták és a kommunisták között szinte semmi hasonlóság nincs. A kommunisták éppen a szociáldemokratákat gyűlölték a leginkább. Nem véletlenül, hiszen mind a végső célok, mind ezek elérésének eszközei különbözőek a kommunistáknál és a szociáldemokratáknál. A szociáldemokrácia alapvető célja — a szociális demokrácia, azaz egy olyan társadalom  létrehozása, amelynek legfőbb feladata a társadalmi problémák megoldása, az emberi méltóság védelme. Nekünk pontosan ilyen társadalomra van szükségünk.
    Hiszem, hogy képesek leszünk felépíteni egy ilyen társadalmat Ukrajnában. Rendelkezünk mindennel, amire ehhez szükség van — vannak természeti kincseink, népünk okos, dolgos és művelt. Csak egy valamink nincs: olyan hatalmunk, amely képes lenne a helyes útra vezetni az országot. Éppen azzal a céllal jöttem a politikába, hogy egy olyan szociáldemokrata hatalommal rendelkezzen az ország, amely képes összefogni az egész népet, és elvezet bennünket a szociális demokrácia társadalmához. Kész vagyok megtenni mindent e cél elérése érdekében.

Viktor Medvedcsuk,
az USZDP(E) elnöke

Vissza a tartalomhoz >>>

Aktuális interjúnk

Nagy Béla: „Egészséges ivóvizet, tiszta környezetet!”

    Mire gondol az ember, ha azt hallja, hogy civilizált életkörülmények? A többség bizonyára három dologra: víz, gáz, csatorna. Nos, Beregszász esetében papíron talán mindhárom dolog adott, ténylegesen azonban csak igen nagy jóindulattal lehet civilizáltnak tekinteni az itteni polgárok életét. Különösen a vízellátás, illetve annak hiánya okoz nagy gondot: a vezetékes víz olyan, mint a mesében — hol volt, hol nem volt… Ha csurran is a csapokból valami sárgás folyadék, azt sem lehet tiszta, egészséges ivóvíznek nevezni.

         Most azonban úgy tűnik, hogy felcsillan a remény a Beregvidék központjában élők előtt: hollandiai, magyarországi és ukrajnai támogatással magyarországi szakemberek hozzáláttak a vízellátó rendszer felújításához. Hogyan indult ez a projekt, kik támogatják a munkákat? — erről is kérdeztük Nagy Bélát, a Kárpátaljai Református Egyház Diakóniai Osztályának vezetőjét, a városi tanács képviselőjét, aki a kezdetektől tevékeny részese ennek a nemes ügynek.
    — Néhány szót arról, honnan jött a vízmű felújításának ötlete?
    — Egyházi és világi vonalon is sok vendég megfordul nálunk, akik gyakran a vendégházunkat veszik igénybe. Szinte egész Európából vendégeskedtek már itt lelkészek, polgármesterek, önkormányzati képviselők. Sajnos többször előfordult, hogy a reggeli mosakodás problémákba ütközött: a csapokból tisztának nem éppen nevezhető víz folyt csak, s többször a szomszédból hoztunk vödrökben kútvizet e helyett.
    Egy alkalommal a hollandiai Stich­ting De Reueter segélyszervezet elnöke, annak több tagja, valamint Reiz­burg város polgármestere járt nálunk. Ők is tapasztalhatták, hogy milyen itt az ivóvízellátás. Vendégeink sajnálatukat fejezték ki amiatt, hogy ilyen vizet kell innunk, használnunk, majd érdeklődni kezdtek, hogy mi az oka ennek a szomorú helyzetnek. Én a magam részéről örültem együttérzésüknek és érdeklődésüknek, s rá is kérdeztem: nem tudnának-e segíteni valamilyen módon abban, hogy javuljon Beregszász ivóvízellátása?
    — Történt-e valami konkrét lépés ezt követően az ügyben?
    — Igen, úgy három éve Kincs Gáborral együtt Hollandiában, Maies­lauzban jártunk, aki építészmérnökként, szakemberként vázolta a beregszászi vízvezetékrendszer felépítését, tájékoztatta az ottani szakembereket a fennálló problémákról, megvitatták, miként lehetne orvosolni ezeket.
    Később Hollandiából küldtek egy szakértőt hozzánk, aki tanulmányozta a vízellátási rendszert. A vizsgálat során bebizonyosodott, hogy az ivóvíz minősége közel sem megfelelő, sürgős lépésekre van szükség a helyzet javítása érdekében.
    — Egy ilyen projekt nem fillérekbe kerül… Kik vállalták a finanszírozását?
    — Újra csak vissza szeretnék térni ahhoz, hogy milyen nagy jelentőséggel bír a személyes kapcsolattartás a református egyház vonalán. Néhány éve vettük fel a kapcsolatot a hollan­diai Maieslauzban élő református testvéreinkkel, és ennek már most hasznát látják Beregszász polgárai! Az a helyzet, hogy az egyházi képviselők kapcsolatfelvételekor a hollandiai vendéglátók megtudták, hogy én a városi tanács képviselője vagyok, s bevontuk az együttműködésbe előbb a képviselői testületet, majd a polgármesteri hivatalokat is. Ennek eredményeként tavaly testvérvárosi együttműködést kötött Beregszász és Maieslauz önkormányzata.
    Nem szakadtak meg kapcsolataink reizburgi barátainkkal sem, sőt, e város önkormányzata vállalta magára az ivóvíz-ellátási rendszer felújítási projektje finanszírozásának komoly hányadát, míg a fennmaradó részt az ukrán kormány finanszírozza. Ez is arról tanúskodik, hogy Reizburg polgármestere, önkormányzata szívén viseli az itteni lakosság sorsát.
    Ki szeretném hangsúlyozni azt a nagy szerepet, amelyet a járási állami közigazgatási hivatal — vezetői többször találkoztak holland partnereinkkel — játszott a projekt beindításában. Támogatóink kifejezetten kérték, hogy a projektbe vonjuk be a járás vezetését is, mivel holland részről szintén több szervezet vesz részt ebben a nemes ügyben. S vezetőségünk igyekezett maximálisan hozzájárulni az ügy sikeréhez. Például annak idején, amikor a hollandiai polgármester először utazott Kárpátaljára, csak a járási állami közigazgatási hivatal vezetőinek közbenjárására sikerült elhárítani az ezzel kapcsolatban felmerült akadályokat. Amikor aztán minden kérdés tisztázódott, úgymond „sínre került” a dolog, akkor Gajdos István, a közigazgatás elnöke javasolta, hogy a projektet adják át a város vezetésének. Ez utóbbi meg is kötötte az erről szóló szerződést.
    Holland barátaink a magyarországi EMU vállalattal kötöttek szerződést a munkálatok kivitelezésére. Mi biztosítottuk a szükséges kellékek — csövek, csapok, szivattyúk — behozatalát Magyarországról és a vámkezelést. Ezeket a kellékeket hivatalosan átadjuk az önkormányzatnak. Hála Istennek, mostanra már meg is kezdődtek ezek a munkálatok, és úgy hiszem, hogy nemsokára biztosítani tudjuk a beregszásziak számára az egészséges ivóvizet, tiszta környezetet.
    — A sors iróniája, hogy az Önök vendégházában ettől még továbbra sem lesz tiszta, vezetékes víz…
    — Sajnos nálunk, Búcsúban még nem épült ez ki. De én optimista vagyok és hiszem, hogy az Isten ad erőt nekünk ahhoz, vezényel olyan segítőket hozzánk, hogy ezt is megvalósíthatjuk már a közeljövőben. Az itteni emberek is megérdemlik, hogy egészséges ivóvizük legyen! Egyébként a vezetékes gáz további kiépítése mellett ezt tekintem egyik legfontosabb feladatomnak. A városi tanács képviselőjeként is ezen fáradoztam, és ezen fáradozom majd a továbbiakban is.
    — Ha jól tudom, egy öregek otthonát is szeretnének nyitni…
    — Valóban, terveink között szerepel egy öregek otthonának a kialakítása. A közelünkben található a megyei elmegyógyintézet egyik épülete, amely leromlott állapotban van. Amennyiben ezt átadnák számunkra, mi rendbe hoznánk, és alkalmassá tennénk arra, hogy idős emberekről gondoskodhassunk benne. Az épület közelsége amiatt is fontos, mert a diakóniai központban már egy komoly konyhánk működik, amely révén megoldott volna az otthon lakóinak étkeztetése.
    De nem csak az öregekre gondolunk! Szeretnénk jobb feltételeket biztosítani az óvoda működéséhez, emellett egy ifjúsági központot és egy felcserközpontot is fel szeretnénk építeni. Ez utóbbiak fundamentuma már el is készült, és hiszem, hogy lesz erőnk ahhoz, hogy mihamarabb át is adjuk ezeket az épületeket. Nem feledkezünk meg a foglalkoztatásról sem. Ha minden reményeink szerint halad, akkor nemsokára újabb munkahelyeket tudunk majd biztosítani az embereknek.
    Hiszem, hogy összefogással, Isten segítségével képesek vagyunk valóra váltani elképzelésein- ket!

Biró László

Vissza a tartalomhoz >>>

A képviselőé a szó

Ha rend van a portán, rend van az országban is!

            Babják Bélát 1998-ban nem első ízben választották meg Jánosi polgárai a Beregszászi Járási Tanács képviselőjévé. Milyen volt ez az utóbbi négy év, mik váltak valóra terveikből, milyen feladatok várnak azokra a képviselőkre, akiknek március 31-én bizalmat szavaznak majd a választópolgárok — erről osztja meg gondolatait mai számunkban az olvasókkal.

    Ha visszatekintek 16 éves képviselői múltamra — ennyi ideje vagyok tagja különböző szintű tanácsoknak —, akkor elmondhatom, hogy talán a magunk mögött hagyott négyéves ciklus volt a legkeményebb. Úgy tűnik, mintha csak nemrég kezdtünk volna hozzá egy új ország felépítéséhez, amelynek a neve Ukrajna, pedig az idén már 11 éve lesz annak, hogy függetlenné vált államunk. Őszintén mondom: annak idején talán mindannyian azt gondoltuk, hogy rövid időn belül egy virágzó országban élhetünk majd, hiszen van elég kiváló termőföld, dolgos a nép, az egész Szovjetuniót elláttuk kenyérrel, hússal, tejjel. A valóság azonban hamar kijózanított bennünket: kiderült, hogy könnyebb kinyilvánítani a függetlenséget, mint megerősíteni, valós tartalommal megtölteni azt.
    Sajnos az sem szolgálta államunk talpra állásának ügyét, hogy az energiahordozók java részét külföldről — Oroszországból és a közép-ázsiai országokból — kell beszereznünk, mégpedig olyan áron, amilyet diktálnak nekünk. Ezzel kapcsolatban a leendő parlament egyik fontos feladatának tekintem annak megakadályozását, hogy a drága pénzen behozott energiahordozók hat-nyolc közvetítő, kereskedő zsebén át vándorolva jussanak csak el a fogyasztókig. Az ő extraprofitjuk ugyanis drágít mindent, kezdve a kenyértől a gyermektápszerig, a tömegközlekedési díjaktól a termőföld megműveléséig.
    Mindemellett azért vannak pozitívumok is. Végre stabilizálódott az ipari termelés, az élelmiszeripar (amelyben jómagam is tevékenykedem több mint negyed évszázada), a mezőgazdaságban is jobbra kezd fordulni a helyzet, amiről az is tanúskodik, hogy tavaly végre elfogadható hozamokat sikerült elérni.
    De térjünk vissza járási szintre.  Sajnos a vidékünket 1998-ban és 2001-ben — azaz pontosan a mostani képviselői ciklus idején — sújtó nagy árvizek lakóházak, középületek százait döntötték romba, emberek ezreit tették földönfutóvá, egész életek munkáját semmisítették meg. A Kárpátok erdőiben folytatott rablógazdálkodás, valamint az, hogy egészen a közelmúltig nemigen törődtek a folyók gátjainak megerősítésével — megbosszulta magát. S csak az összefogásnak, az állam, a helyhatalmi szervek, a külföld, többek között Magyarország segítségének köszönhetően hegednek be lassan a természeti katasztrófák által okozott sebek, lett újra fedél az emberek feje felett. Rengeteg erőt, energiát, pénzeszközt vont el ez a munka. Ha mindezt a gazdaság fellendítésére, az emberek életkörülményeinek javítására használhattuk volna fel, ma sokkal előbbre tartanánk.
    Néhány szót a járási tanács tagjairól, képviselőtestületünkről. Úgy vélem, hogy a testület minden tagja becsülettel képviselte választópolgárai, saját helyi közössége érdekeit. Személy szerint senkit nem akarok kiemelni, de elmondhatom, hogy a járási tanács 1998-ban megválasztott képviselői annak ellenére, hogy különböző nézeteket, álláspontokat képviseltek, akkor, amikor sorsdöntő, fontos kérdésekben kellett határozni, mindig megtalálták a közös nevezőt, így mindig megvolt a többség. Azoknak a járási képviselőknek, akiknek az emberek bizalmat szavaznak majd március 31-én, azt kívánom, hogy legalább annyit, vagy ha lehet, még többet tegyenek a Beregvidékért, mint a most leköszönő képviselőtestület.
    Néhány szót szűkebb pátriámról, Jánosiról. El szeretném mondani, hogy amióta Barta Márta településünk polgármestere, sokkal jobb az együttműködés a különböző szintű képviselők, az önkormányzat, a település közössége között, ami pozitívan tükröződik községünk arculatán. Az egyszerű falusi emberek is jobban viszonyulnak a hatalomhoz.
    Pedig nem egyszerű időszakot éltünk meg az elmúlt négy évben. Feloszlottak a kolhozok (engedtessék meg nekem, hogy ezt a szót használjam, mert szerintem hiába keresztelték át azokat annak idején kollektív gazdaságokká, az egyszerű emberek számára csak kolhozok maradtak), szét kellett osztani a termőföldet — 1579 ember kapta meg az állami okiratot földrészlegére —, a vagyont. A korábbi egy szegény — a Vérke KMV — helyett lett négy koldus. Természetesen vannak kivételek is. Jánosiban is van néhány erősebb farmergazdaság — mint például a Cseh Józsefé —, amelyek több embernek is munkalehetőséget, azaz kenyeret adnak. Ezek szép terméshozamokat érnek el. Bár minél többen lennének olyanok, akik jogosan megkapott földjeiket megművelve biztosíthatnák családjaik számára a megélhetést!
    Hogy konkrétan mit tettünk Jánosiért? Ha egy mondattal kellene válaszolni, akkor azt mondanám, hogy sok mindent. Ha részletesebben kell szólni az elvégzett munkáról, akkor azzal kezdeném, hogy sikerült átfedni, sátortetővel ellátni a Jánosi Középiskola épületét. Sajnos csak az utóbbi időben látták be a tervezők, az építészek, hogy nem érdemes lapos tetejű épületeket építeni: se technológia, se megfelelő anyag nincs hozzá. Ennek forszírozása a szovjet idők építészetének egy baklövése volt. A tanintézet fűtési rendszerét gáztüzelésre állítottuk át, s megújult az iskola klubhelyisége is. A líceumba is be van vezetve a földgáz.
    Természetesen nem egy ember érdeme az elvégzett munka, hanem egy olyan magé, amely akart tenni szülőfalujáért, egy egész közösségé, amelynek tagjai kötelességüknek érezték, hogy szebbé tegyék településüket. Igyekeztünk az anyaországban is partnerekre találni. Ennek jegyében Kunhegyessel és Göddel testvértelepülési együttműködést építettünk ki. Sokat köszönhetünk nekik, akik nem feledkeztek meg arról, hogy Magyarország jelenkori határain kívül is laknak magyar emberek. Anyaországi barátainktól például gázkazánt, szőnyegeket, gázkonvektort kaptunk az iskolába, de segítettek abban is, hogy bevezessük a földgázt a líceumba. Három számítógépet és egy fénymásolót is adományoztak nekünk. Az óvoda Göd településtől egy automata mosógépet kapott. Már oda is be van vezetve a földgáz. 2000-ben az orvosi rendelő épületét is sikerült rendbe hozni, három konvektor biztosítja a meleget a helyiségekben.
    Természetesen akad még tennivaló. Tervezzük például a kommunális utak rendbe hozását mind Jánosiban, mind Balazséron. A favillanyoszlopok 70 százalékát betonoszlopokra kell cserélni, mert elavultak. Tovább kell javítani a gyermekintézmények működési feltételeit. Jelenleg például a balazséri óvoda megnyitásán dolgozunk. Ehhez legalább 5-7 ezer hrivnyára lenne szükség, ám, sajnos, jelen pillanatban a község költségvetéséből erre nem futja. De hiszem, hogy még az első félév folyamán sikerül bevezetni a vizet, a gázt, és meg tudjuk nyitni ezt a gyermekintézményt is. Rendbe szeretnénk tenni Jánosi központját. A református egyházközség parókiáját is nemsokára újra rendeltetésszerűen használhatják majd, hiszen a korábban ott élő két nyugdíjas pedagógus egyike esetében már megoldottuk a lakáskérdést, és folyamatban van a másik lakással való ellátása is.
    Komoly szerepet játszik nálunk a sport, amely nagy összefogó erő. Csak hálával tartozunk azoknak az embereknek, akik nagyon sokat tettek azért, hogy mind többen foglalkozzanak testneveléssel, sporttal községünkben. Közéjük tartozik a már megboldogult Horváth Ödi és Sütő Béla bácsi. De dicsérően említhetném Gerzsenyi Tibi bácsit is, aki élő sportlegenda nálunk. Neki köszönhető például, hogy immár hagyománnyá vált községünkben a Barna György labdarúgó-emléktorna megrendezése a nevét viselő stadionban. E létesítmény talán járásunk egyik legszebb ilyen objektuma. Egyébként e stadion a helyszíne a gyönyörű falunapoknak, amelyek annyira összehozzák az embereket. Maguk jönnek és kérdezik: mit segítsek, mit hozzak, mire van szükség? Jönnek, főzik a bográcsost, ki egy kis zöldséget, ki vizet, ki fát hoz... Kell is a segítség, hiszen 300-400 embert szoktunk megvendégelni egy-egy adag bográcsgulyással, ludaskásával.
    Újra ki szeretném hangsúlyozni, hogy mindez a település egész közösségének érdeme. Úgy vélem, hogy sikerül elérnünk azt is, hogy az emberek igényesebbek legyenek saját portájuk tekintetében. Két főútvonal is áthalad községünkön, és jó lenne, ha a gazdák nem arra várnának, hogy más jön és rendet csinál náluk. Talán most, hogy itt a tavasz, mindenki igyekszik majd vonzóbbá, szebbé tenni házát és udvarát. Hiszem ugyanis, hogy ha rend van a portán, rend van az országban is!
    Végezetül sok sikert szeretnék kívánni azoknak, akiket az emberek március 31-én megválasztanak a különböző szintű tanácsokba. Tegyenek legalább annyit, de ha lehet, akkor még többet községünkért, mint amennyit mi tettünk.
    A parlamenti választásoktól pedig azt várjuk, hogy győzzön az, akinek az ideológiája elfogadott, akit a nép akar. Legyenek a választások tiszták, becsületesek! Az kerüljön a Legfelsőbb Tanácsba, aki arra érdemes, aki tud tenni a helyi közösségért, azokért az emberekért, akik őt megválasztják, hiszen nem egy településről, nem is egy járásról, hanem a 72-es választókerület több mint 150 ezer választópolgáráról van szó. A magam részéről azt szeretném elmondani, hogy nagyon büszke lennék, ha községünk, a beregvidéki Jánosi — amelyről az első feljegyzés 1364-ben szerepel a krónikákban — parlamenti képviselőt adna az országnak.

Babják Béla,
a Beregszászi Járási Tanács képviselője

 Vissza a tartalomhoz >>>

Megyeszerte megemlékeztek nemzeti ünnepünkről

A szabadságharc üzenete

    154 évvel ezelőtt március 15-én néhány lelkes, tettre kész fiatal, akikhez néhány órán belül ezrek és ezrek csatlakoztak, elindult, hogy megváltsa a magyarságot, kiharcolja számára a régtől óhajtott szabadságot.
    Ma március 15-e egyik legnagyobb nemzeti ünnepünk, az 1848—49-es dicső magyar forradalom és szabadságharc kezdetének évfordulója. Jó dolog, hogy nyíltan, nagy tömegeket megmozgató rendezvényeken méltathatjuk történelmünk e jeles napját.
    Megyénk magyarlakta településein az idei évben is nagyszabású ünnepi megemlékezéseken méltatták a magyar szabadság és polgári átalakulás napját. A rendezvényeken a különböző társadalmi szervezetek képviselői az ünneplő tömeggel együtt adóztak a forradalom kimagasló egyéniségei emlékének, fejet hajtottak emléktábláik, szobraik előtt, amelyeken soha ki nem alvó tiszteletük jeléül elhelyezték koszorúikat.
    Az 1848—49-es események kezdetének évfordulójára rendezett központi ünnepség helyszíne ezúttal Beregszász volt.

    Március 15-e a magyar nemzet egyik legszebb és legnagyobb ünnepe. Nem csoda hát, hogy Karpátalja magyarlakta vidékein is mindenhol megemlékeztek e jelentős napról, a magyarság történetének kimagasló eseményćről.
    Beregszász lakossága sem maradt ki ebből. A március 15-i megemlékezés a 4. Sz. Kossuth Lajos Középiskolában kezdődött délelőtt 10 órakor, ahol a névadó mellszobra körül gyülekeztek a vendégek. Szabad Géza, az iskola igazgatója köszöntötte a megjelenteket, bemutatta a vendégeket, többek között dr. Szűrös Mátyást, Magyarország országgyűlési képviselőjét, az Interparlamentáris Unió magyar szekciójának elnökét, Beregszász díszpolgárát; Varga Leventét, az Ungvári Főkonzulátus Beregszászi Ügyfélszolgálati Irodájának konzulját; Kincs Gábort, a Kárpátaljai Magyar Szervezetek Fórumának elnökét; Pirigyi Bélát, a Beregszászi Művészeti Iskola igazgatóját, a BMKSZ elnökét, valamint a KMKSZ képviselőit stb.
    A magyar és az ukrán himnusz elhangzása után ismét az igazgató úr vette át a szót, aki beszédében az 1848-as forradalom és szabadságharc két nagy alakjára, Kossuth Lajosra és Petőfi Sándorra emlékezett. Ezt követően az iskola diákjai felelevenítették a 154 évvel ezelőtt a Pilvax kávéházban kezdődő s a Múzeumkertben folytatódó eseményeket. Elhangzottak többek között Petőfi Sándor Föltámadott a tenger, Nemzeti dal című költeményei, amelyeket megzenésítve az énekkar is előadott Kovács Péter hegedűjátékának kíséretében. Az ünnepség záró akkordjaként két magyar népviseletbe öltözött diák megkoszorúzta Kossuth Lajos mellszobrát, majd a vendégek is elhelyezték a tisztelet és az emlékezés koszorúit.
    Délután a Beregszászi Művelődési és Szabadidőközpont előtt gyülekeztek az 1848—49-es szabadságharc és forradalom évfordulójára rendezett központi ünnepség résztvevői, akik között a már említett vendégeken kívül ott volt Szakács Zoltán, a Magyar Köztársaság Ungvári Főkonzulátusának főkonzulja, valamint Gajdos István, a Beregszászi Járási Állami Közigazgatási Hivatal elnöke. Innen indult az emlékezésre összesereglett tömeg Kossuth Lajos az egykori királyi törvényszék épületén elhelyezett emléktáblájához, ahol dr. Balogh József, a városi tanács képviselője mondott ünnepi beszédet, méltatta 1848-at. A tisztelet koszorúit Szakács Zoltán, Varga Levente, Kincs Gábor és Pirigyi Béla helyezte el a táblán. Az ünnepi menet ezután továbbhaladt Petőfi Sándor a volt Oroszlán Szálló falán található emléktáblájához. Itt Füzesi Magda költőnő emlékezett meg a forradalom elindítójáról, majd a vendégek tiszteletük jeléül elhelyezték koszorúikat. Ezt követően a volt úri kaszinó (ma Arany Páva étterem) falán elhelyezett Széchenyi-emléktáblához vonultak, ahol Gajdos István Kincs Gáborral, Szakács Zoltán pedig Varga Leventével koszorúzta meg a legnagyobb magyar emlékére állított táblát. A menet az ünnepség utolsó állomásához, Petőfi Sándor szobrához ért. Csak itt csatlakozott az ünneplő tömeghez Kovács Miklós parlamenti képviselő és Orosz Ildikó, a KMPSZ elnöke.
    Pirigyi Béla, a BMKSZ elnöke köszöntötte az egybegyűlteket, majd a vendégek bemutatása után átadta a szót Rácz Józsefnek, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház tagjának, aki elszavalta Petőfi Sándor Nemzeti dalát, amely annak idején tettekre szólította fel a magyarságot.
    Az ünnepi gyűlés résztvevőit köszöntötte Szakács Zoltán főkonzul, aki felolvasta Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke az ünnep alkalmából a határon túli magyarokhoz írott üzenetét: „… a mostani március 15-e már a bizakodás és az örömteli előretekintés ünnepe. A mai napon egy gyarapodó, sokasodó, erős, független, szabad nemzetet ünnepelünk. Egy nemzetet Európa szívében, amelyet magukban bízó, szabad és büszke emberek építenek maguknak a saját szájuk íze szerint. Egy nemzetet, amely az idegenbe szakadt és az anyaországban élő magyarok közös otthona.”— hangzott az üzenet.
      Zsupán József, Beregszász polgármestere Petőfi Sándorra, valamint a magyarság vérrel írott történelmére emlékezett.
    Dr. Szűrös Mátyás arra hívta fel az ünneplők figyelmét, hogy hiteles történelmi múltkép nélkül nem lehet hiteles történelmi jelent kialakítani, ezért ápolni, gazdagítani kell a magyar kultúrát. A státustörvénnyel kapcsolatban kitért arra a jelentős tényre, hogy az nemcsak nemzetmegtartó hatású jogszabály, hanem a nemzet, a magyarság határokon átívelő összefogását is szolgálja. Kihangsúlyozta, hogy a kárpátaljai magyarság számára meg kell teremteni az otthonmaradás erkölcsi és anyagi feltételeit, mert csak így biztosítható a magyarság megőrzése.
    Varga Levente párhuzamot vont korunk ifjúsága és a márciusi ifjak között: tettrekészségük példaként állhat napjaink fiatal nemzedéke előtt. Emlékeztette az egybegyűlteket arra, hogy tapasztalat nélkül nincs erő, s az erőhöz nélkülözhetetlen tapasztalatot, amellyel egy új, szebb jövő építését segíthetik elő, csak a szülők, nagyszülők tudják átadni a fiataloknak.
      Kovács Miklós a nemzet legnagyobb ünnepeként méltatta március 15-ét. Elmondta, hogy ezen a napon az ember megpróbálja felidézni azt az érzést, amelyet elődei éreztek. Kárpátalja magyarsága számára nagy a kísértés arra, hogy féljen, begubózzon, s hogy ez meg ne történjen, meg kell idéznie 1848 szellemét: azt, amikor a nemzet felébredt, összefogott és megszabadult félelmeitől.
    Kincs Gábor kihangsúlyozta, hogy a kisebbségi lét hátrányai mellett előnyökkel is jár: több nyelvet, több kultúrát ismerhet meg így az ember. Kiemelte azt is, hogy a kisebbségben élők számára nincs fontosabb annál, minthogy legyen béke, szabadság, egyetértés — amint azt a márciusi ifjak is megfogalmazták 12 pontjuk bevezetőjében —, ezért kell tehát munkálkodniuk.
    Az ünnepi gyűlésen felszólalt Gajdos István is, akinek beszédét alább közöljük.
    Az ünnepségen Zubánics László, a BMKSZ ügyvezető elnöke mondott záróbeszédet.
    A megemlékezés végén a társadalmi szervezetek képviselői koszorút helyeztek el legnagyobb magyar költőnk, Petőfi Sándor szobrának talapzatán. Ezt követően a városi művelődési és szabadidőközpontban az ungvári Credo együttes adott ünnepi koncertet.

Karkuska Katalin

Vissza a tartalomhoz >>>

Kedves barátaim,
kedves ünneplő közönség!

    Régóta tudjuk, számos tekintetből különleges nemzet a magyar. Sok egyéb mellett különleges azért is, mert alig van olyan nép Európában, amelyik ennyi csapáson ment volna keresztül, s mégis mindig fel tudott emelkedni vereségeiből.
    S talán olyan nép is kevés akad, amelyik győzelmeit és vereségeit egyforma tisztelettel és méltósággal tudja megülni.
    Példa erre akár a mai nap, március 15-e is.
    Ezen a napon ugyanis egy vesztes szabadságharcra és forradalomra emlékezünk.
    A történelmi távlatok azonban lehetőséget adnak ahhoz, hogy tudjuk: nem minden eredmény nélkül omlott a vér, haltak meg a magyarság legjobbjai. 1848-49 ütközetei nélkül nem lett volna 1867. Nem történt volna meg a kiegyezés, mely ha teljesen nem is, de részben igazságot szolgáltatott a több évszázadon át másodlagos szerepre kényszerített magyarságnak.
    Vajon üzen-e valamit a XXI. század magyarságának egy XIX. századi történelmi esemény?
    Azt hiszem, igen. S kivált üzen azoknak a magyaroknak, akiket a történelem immár több mint nyolcvan esztendeje kisebbségi sorsra kényszerített.
    Igen sok tanulságot lehet és kell levonnunk például abból, hogyan viszonyultak a forradalmi Magyarország vezetői a nemzetiségi kérdéshez.
    Nekünk is és a többségi nemzetekhez tartozóknak is.
    Tudjuk, számos ok játszott közre abban, hogy elbukott a magyarság harca. Ám az okok között kereshetjük valószínűleg azt is, hogy a magyar fülek süketek voltak a velük együtt élő nemzetiségek —  románok, szlovákok, szerbek, horvátok — jogos panaszaira.
    Pozitív tanulság viszont — és ugyancsak mind a többségben, mind a kisebbségben élők számára —, hogy a nemzetek összefogására is akadt szép példa bőven a szabadságharc és forradalom idején.
    Ne feledjük: a magyarság egyik legszeretettebb tábornoka, Bem apó, a lengyel Jozef Bem volt. Közismert tény az is, hogy a tizenhárom aradi vértanú között, tehát azok között, akik inkább vállalták a kötelet és a golyót, mintsem elárulják a forradalmat, alig találni olyat, aki száz százalékig magyar volt.
    Nem is annyira tanulság, mint inkább jóleső érzés tudomásul venni, hogy a velünk több mint ezer esztendeje együtt élő kárpátaljai ruszinok, akárcsak Rákóczi idején, 154 évvel ezelőtt sem fordítottak hátat nekünk, magyaroknak.
    Térjünk azonban vissza a mába.
    A múlt megidézéséhez nagyszerű alkalom egy ilyen felemelő ünnep, ám jól tudjuk azt is, az év főleg szorgos munkanapok­ból áll. Egy ilyen ünnepnek tehát ahhoz is lehetőséget kell nyújtania, hogy a jelenen is elgondolkodjunk. Azon például, mit kell tennünk annak érdekében, hogy ezek a hétköznapok szorongások nélkül, jövőbe vetett biztos hittel teljenek.
    Valószínűleg sokan értenek egyet azzal: a legfontosabb, hogy a magyarság erős lábakon álljon. Saját munkája révén gazdagodjon az egyén, mert akkor gazdagszik a közösség is. Ha többet dolgozunk, ha többet termelünk, ha többet keresünk, többet tudunk fordítani nemzeti kultúránkra, anyanyelvi oktatásunkra.
    Mi kell mindehhez?
    Elsősorban ki kell törnünk bezártságunkból, elszigeteltségünkből. Nyitni kell minden irányba. Élni kell azzal a páratlan geopolitikai lehetőséggel, amilyennel megyénken kívül sehol sem rendelkeznek Ukrajnában.
    El kell érnünk, hogy Kárpátalja végre ne a hadak útja   legyen, hanem Európa egyik minden térképen feltűntetett fontos állomáshelye.
    E cél elérése érdekében össze kell fognunk a velünk együtt élő népekkel. Mert miként az itteni ruszinság sem fordított hátat nekünk 154 esztendővel ezelőtt, mi sem fordíthatunk hátat nekik, de a velünk élő más nemzetiségűeknek —  oroszoknak, románoknak, szlovákoknak, romáknak, zsidóknak stb. — sem, ha Európában valóban európai módon, egy szép jövő reményében akarunk élni és dolgozni.
    Erre kötelez minket a múlt, erre kötelez a jelen, hiszen a magyar név talán sohasem hangzott világszerte olyan szépen 154 év óta, mint hangzik most, napjainkban.
    S ezzel íme ismét visszaérkeztünk 1848. március 15-e tiszta szándékokban gazdag napjához.
    Azt kívánom, hogy minket is olyan tiszta szándékok vezéreljenek, mint annak idején a márciusi ifjakat.
    Példájuk bizonyítja: van miért harcolni, van miért élni. Nemes ügyünk, a magyarság ügye nem reménytelen.
    A forradalom és szabadságharc mártír költője ekképpen fogalmazott A magyarok Istene című versében:

    A magyar nemzetnek volt nagy és sok vétke,
    S büntetéseit már átszenvedte ő,
    De erénye is volt, és jutalmat érte
    Még nem nyert... jutalma lesz majd a jövő.

    Hiszem és vallom, hogy mi már ebben a Petőfi Sándor által megálmodott jövőben élünk.(Elhangzott március 15-én, Beregszászban)

Vissza a tartalomhoz >>>

Vissza a kezdőoldalra >>>