Utolsó frissités: 2002-04-11 10:06:23 

Megjelent: 2002 március 9-én

Tartalom:

- Gajdos István: Óriási esélyt adott kezünkbe a sors. Beszélgetés magyarságról, Tisza-melléki járásról, Európáról, egészséges integrálódásról.
- Aki hét unokát nevelt fel - "HITTEL ÉLNI - MÁSOKÉRT"
- Kommentár nélkül - Kovács Miklós: „Én profi politikus vagyok”
- Kollaboráns-e a kárpátaljai magyar?
- Szabó Árpád: “Szükség lesz ismét a példaértékű összefogásra”
- Dinamikus változások a Beregvidéken - "Jelentős tőkeberuházással fejlődik az ipar"
- Forradalom és nemzeti kérdés Ung, Bereg és Ugocsa megyékben az 1848 - 1849-es szabadságharcban

Gajdos István: Óriási esélyt adott kezünkbe a sors

Beszélgetés magyarságról, Tisza-melléki járásról, Európáról, egészséges integrálódásról

            „A bezártság még soha sem vezetett jóhoz, nem szült sikert. A bezártság a megmaradást csak primitív formában segíti elő, s ugyanakkor igen sok emberben gerjeszt szökési vágyat” – mondja egyebek mellett beszélgetőpartnerem. Gajdos István úgy véli, sikeres jövőt csak a minden irányba való nyitás eredményezhet a kárpátaljai magyarok számára. “Gazdaságilag kell megerősödnünk – állítja –, amihez már most adottak bizonyos feltételek, a jövő pedig ma még elképzelhetetlen lehetőségeket tartogat”.
            A 72-es számú, Beregszász központú választókerület képviselőjelöltje az alábbiakban szól egyéb elképzeléseiről is. Elmondja, mit jelent számára magyarnak lenni, s hogy milyen mának szóló üzenetet olvas ki az 1848-49-es szabadságharc eseményeiből.
            — Talán több okból is időszerű azzal a kérdéssel kezdeni a beszélgetést, hogy mit jelent Önnek magyarnak lenni?
— Nemzetiségi hovatartozásom mindig meghatározó élményt jelentett számomra. Mindezt példákkal is alá tudom támasztani. Elmondanám mindenekelőtt, hogy otthonról sem jöttem üres kézzel. A magyarságtudatot szüleimtől természetes örökségül kaptam. Talán bizonyíték erre az is, hogy kereszteléskor első királyunk, Szent István nevét kaptam, s hogy a hivatalos okmányokban nem Vaszil Mikolajevics, vagy Joszip Olekszandrovics vagyok, hanem István Ferencovics. Az sem véletlen, hogy leánytestvéremet sem Nikolettának vagy, teszem azt, Jelizavetának hívják, hanem Csillának.
            Meghatározó volt számomra az a környezet is, amelyikben felnőttem: szülőfalum, a gyakorlatilag színmagyar Makkosjánosi, valamint az itteni középiskola, amely az érettségizők képzeletbeli batyuját nem csupán tudással, hanem kellő magyarságtudattal is telepakolta.
            Magyarságtudatom meghatározó volt a távoli oroszországi Tulában is, ahol műszaki tanulmányaimat folytattam. Természetesen, futótűzként terjedt el, hogy magyar is van a hallgatók között, és sokan úgy tekitettek rám, mint egy egzotikumra. Rá kellett azonban jönnöm, hogy ez a megkülönböztető figyelem kötelezettséget ró rám. Világossá vált – mivel az ottaniak többsége legfeljebb csak hallott arról, hogy magyarok is vannak a világon –, hogy amilyen képet alakítanak ki rólam, olyan kép alakul ki bennük általában a magyarságról. Igyekeztem nem hozni szégyent nemzetemre. Talán elég bizonyíték erre, hogy — rengeteg tanulással átvirrasztott éjszaka eredményeképpen – magyar érettségivel rövidesen az akkoriban legmagasabb ösztöndíjat ítélték meg számomra.
            Hozzá kell azonban tennem: magyarságom sohasem gátolt abban, hogy nyitott legyek a más nemzetiségűek irányában. Ezt nem is tehettem meg sem akkor, például, amikor iskolásként magyar, ukrán, orosz barátaimmal ökölvívóedzésekre jártam, sem Tulában, ahol a barátaim között tudhattam az akkor még fennálló Szovjetunió szinte valamennyi nemzetiségének képviselőjét.
            Szilárd meggyőződésem az is, bármennyire magyar vagy más nemzetiségű valaki, amennyiben egy közösség szolgálatára vállalkozik, nem teheti meg azt, hogy csak a sajátjait helyezi előtérbe, mi több, még a sajátjai között is szelektál. Nem tudom, mi lett volna például, ha 1998-ban vagy 2001-ben, amikor járásunk falvai kétszer is a természeti katasztrófák epicentrumába kerültek, nemzetiségi hovatartozástól tettem volna függővé, hová és mekkora segítséget irányítsak. Elvégre az áradat sem attól függően rombolt, hogy a letiport házakban magyarok, ukránok vagy éppen romák laktak.
            — Sokan teszik fel a kérdést, miként lehet, hogy színmagyar létére egy ukrajnai országos párt mellett kötelezte el magát?
            — Pedig nagyon egyszerű a válasz. Kezdeném talán azzal, nézzünk szét azokban az országokban, amelyekben jelentős magyar közösségek élnek. Azt tapasztaljuk, hogy sehol sem gubóznak be, mindenütt aktívan kiveszik részüket az adott ország politikai és, természetszerűen, gazdasági életéből. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség, amely a közel kétmilliós erdélyi magyarság érdekeit jeleníti meg, tagja volt a korábbi kormánynak, és eredményes együttműködési szerződésben áll a mostani, mellesleg szociáldemokrata többségű kormánnyal is. A Felvidéken a Magyar Koalíció Pártja jelenleg a legnépszerűbb szlovákiai kormánypárt, ő adja az első miniszterelnök-helyettest, a házelnök-helyettest stb. De megemlíthetjük Jugoszláviát is. A Vajdasági Magyar Szövetségnek komoly szerepe volt abban, hogy sikerült megdönteni a Milosevics-rezsimet. Aktív részt vállal az ország gazdasági talpra állításában, nemzetközi elfogadtatásában, sokat tett azért, hogy a Vajdaság visszakapja korábban elveszített autonómiáját, a pártelnök, Kasza József pedig az ottani kormányban tölt be első miniszterelnök-helyettesi tisztséget.
            Legyünk realisták. A 48 milliós Ukrajnában, természetesen, a 160 ezres magyarság egyedül nem kerülhet kor­mány­kö­zel­be sem. Az itteni törvények olyan megszorításokat tartalmaznak, hogy önálló párt alakítására gyakorlatilag nincs semmilyen esélyünk. Érdemben és eredményesen  tehát csak úgy léphetünk fel az itteni magyarság érdekében, ha az ukrajnai pártok között keresünk és találunk szövetségest.
            E tényszerű igazságra két dolog ébresztett rá. Egyrészt az, hogy Ukrajna függetlenné válása óta országos szinten nem sok eredményt tudunk felmutatni. A kezdetekben nem nyitottunk egyetlen párt iránt sem, s az ukrajnai pártok sem keresték a magyarsággal a kapcsolatot.
            Vonatkozik ez az eredménytelenség megyei viszonylatban is, ahol az 1990 és 1994 közötti korszakot követően erősen meggyengült a magyarság befolyása a dolgok alakítására. Elég csak azt megvizsgálnuk, hány magyar képviselő volt akkor a megyei tanácsban, s hány van most, illetve megnézni, hány magyar tölt be vezető állást a megyei közigazgatásban.
             „Az egyedül nem megy” igazságára a járási tanács, majd a járási közigazgatás elnökeként is rá kellett döbbennem. Megválasztásomkor nekem és a mögém felsorakozott, újszerűen gondolkodó csapatnak rengeteg ötlete, elképzelése volt. Amikor azonban ezeket valóra akartuk váltani, többnyire kemény falba, más érdekeket erőteljesebben képviselő csoportokba ütköztünk. El kellett döntenünk, hogy vagy felállunk és átadjuk a helyünket másoknak, vagy ölbe tett kézzel végigüljük a négy évet, vagy kiutat keresünk ebből az állapotból.
            Mi a harmadik lehetőséget választottuk. Elhatároztuk, hogy az előrelépést célul tűző elképzeléseinkhez igyekszünk országos politikai erőket megnyerni. Persze, nem minden előfeltétel nélkül. Először is alapfeltétel volt, hogy ez a párt felvállalja az Ukrajnában élő nemzetiségi kisebbségek érdekeinek megjelenítését és védelmét. Következő, hogy azonosulni tudjunk e párt ideológiájával, ez a párt Európa felé haladjon, s ne a múltban keresse a jövőt.  S végezetül, hogy ez a párt tekintélyes legyen, olyan, amely már itt helyben is bizonyította: tud és akar azokért az emberekért tenni, akik neki szavaztak bizalmat az 1998-as parlamenti választásokon.
            Megtaláltuk ezt a poltikai tömörülést — ez a párt az Ukrajnai Egyesített Szociáldemokrata Párt lett. Az ország  muzulmánjait tömörítő párton kívül ugyanis ez az egyetlen párt, amelyik programjában foglalkozik a kisebbségekkel, amely figyelembe veszi, hogy Ukrajnában az ukránok mellett más nemzetiségűek — magyarok, krími tatárok, lengyelek, bolgárok, románok, gagauzok stb. — is élnek. A szociáldemokrácia ráadásul az egyik leghaladóbb világnézet, amit az is bizonyít, hogy az EU legtöbb tagállamában e pártok kormánytényezők. Az ukrajnai szociáldemokrata pártnak jól kiépített és megfelelően működő kapcsolatai voltak és vannak az európai szociáldemokratákkal. Ugyanakkor ennek a pártnak erős frakciója volt a parlamentben, s némi irigységgel figyelhettem meg, hogy azokba a járásokba, ahonnan szociáldemokratákat delegáltak a törvényhozásba, mennyi költségvetési pénz érkezik, s ennek következtében milyen komoly infrastrukturális – útépítés, földgázvezeték-kiépítés stb. – fejlesztést  lehetett végrehajtani.
            Az élet igazolta, hogy akkor jól döntöttem. A járás lakosai leginkább 2001-ben érezhették meg a párt által nyújtott támogatást, amikor az árvíz után több mint másfél millió hrivnyát juttatott el a katasztrófasújtotta vidékre készpénzben, s ugyanennyit különböző juttatások – élelmiszer, ruhanemű stb. – formájában.
            A múlt év őszén ez a párt volt, amelyik aláírásgyűjtési akciót kezdeményezett annak érdekében, hogy az ukrán parlament a kisebbségi és regionális nyelvek európai Chartáját alapul véve fogadja el az ukrán nyelvtörvény azon módosításait, amelyek lehetővé tették volna az anyanyelv szabad használatát a kisebbségek számára gyakorlatilag mindenütt a közhivatalokban – a közigazgatásban, a rendőrségen, a bíróságon stb. –, de lehetővé tették volna azt is, hogy a kisebbségek által többségben lakott településeken kötelezővé legyen a kétnyelvű nyomtatványok, igazolványok, űrlapok használata. Sajnos, a parlamentben még mindig nagy erővel rendelkező szélsőségesek – a kommunisták, a jobboldali nacionalisták – megakadályozták e törvénymódosítás elfogadását.
            Mindehhez két dolgot szeretnék hozzáfűzni. A magyarság nem világnézet, hanem állapot, amit én személy szerint büszkén és örömmel élek meg. Elvégre magyar és református, magyar és római katolikus, magyar és görög katolikus stb. lehet bárki. Ezzel szemben lehet-e azt állítani, hogy valaki magyar vagy református, magyar vagy római katolikus, magyar vagy görög katolikus. Természetesen, nem lehet. De ugyanígy nem lehet valaki magyar vagy szociáldemokrata, magyar vagy konzervatív, magyar vagy szabadelvű, uram bocsá’, magyar vagy kommunista. Aki ezeket a kategóriákat szembehelyezi, az vagy nagyon korlátolt, vagy ellenkezőleg, tudatosan akar másokat félrevezetni.
            Köztudott, hogy a Kárpátaljai Magyar Szervezetek Fórumának vagyok az alelnöke, így elmondhatom, hogy magyarságom és szociáldemokrata világnézetem nem okozott tudathasadást, lelki meghasonulást bennem. Ellenkezőleg, e két dolog harmonikusan kiegészíti egymást, mi több, lehetőséget ad ahhoz, hogy még eredményesebben szolgáljam e vidék magyarságát. Mondanom sem kell: még nagyobb hatékonyságot tudunk elérni, ha az ország, az itt lakó állampolgárok, azon belül a magyarok érdekeit integrálni tudjuk és országos, parlamenti szinten is megjelenítjük.
            — Vannak, akik azt hirdetik, a magyarok boldogulását egy Tisza-melléki elnevezésű, jobbára magyarlakta településekből létrehozott járás segítené elő. Mi erről a véleménye Önnek, mint az egyetlen magyar többségű járás vezetőjének?
            — Mivel ebben a minőségemben kérdeztek, megpróbálok közigazgatási vezetőként válaszolni. Nem tudok véleményt mondani erről a járásról, mert nem rendelkezem kellő információval. Jobbára a sajtóból tudom, hogy léteznek ilyen elképzelések. Közigazgatási vezetőként és gazdasági ügyekben jártas személyként azt mondhatom, várom, hogy az elképzelést hatástanulmányokkal, különböző felmérésekkel, gazdasági kimutatásokkal, közvélemény-kutatásokkal tegyék teljessé a kezdeményezők. 
            Tudnunk kell ugyanis, hogy mit építünk, mire építünk, miből építünk és kinek építünk valamit. Egy egyszerű példát említenék. Tegyük fel, valaki felveti, hogy jó volna az egyik településen felépíteni egy száz férőhelyes óvodát. Az ötletet mindeki kitörő örömmel fogadja, s hozzá is kezdenek az alapok lerakásához. Aztán kiderül, hogy a falakra már nincs pénz, hogy az elképzelt eternitet nem gyártják sem közel, sem távol, s világossá válik az is, hogy ha egy csoda folytán fel is épülne az épület, annak karbantartására már nem találnának semmilyen forrást. És amikor véget ér az euforikus hangulat, egyszercsak rájönnek arra is, hogy a településen jó ha negyven óvodáskorú gyerek él, s még ezek szüleinek egyharmada sem szándékozik az intézménybe járatni gyermekét.
            Nem tudom, tehát, sem azt mondani, hogy ellenzem, sem azt, hogy támogatom az elképzelést, mert nem látom tisztán a célokat. Nem látom azt sem, milyen pénzekből él majd egy ilyen közigazgatási egység, hiszen elég ránézni a térképre, hogy rájöjjünk, a megyében épp az érintett térségnek leggyengébb az ipara. Érdekes lenne megtudni azt is, mit szólna az ötlethez az a viski nénike vagy szürtei bácsika, aki eddig a pár kilométerre lévő Huszton, illetve Ungváron intézte ügyes-bajos dolgait, ha egy ilyen járás létrejötte után Beregszászba kellene utaznia minden apró-cseprő ügyben. A mostani közlekedési viszonyok közepette mindez még a járásban lakóknak is fejtörést okoz. Egyáltalán nem részletkérdés az sem, hogyan lehetne egy ilyen közigazgatási egységnek Beregszász a központja, amely, mint tudjuk, megyei jogú várossá, tehát lényegében egy a járástól teljesen független közigazgatási egységgé vált. 
            Mindehhez hozzá kell hogy tegyem: egy ilyen közigazgatási egység létrehozása egy egész sor közigazgatási határmódosítást vonna maga után, aminek sem helyi, sem magasabb szinten nemigen örülnének. Ráadásul a világ, de Európa mindenképpen, a nagyobb közigazgatási egységek kialakítása felé halad. Példa erre akár Magyarország, ahol a járási rendszert rég felszámolták, s a közeli tervek között szerepel a megyék összevonása is.
            Vagyis egy ilyen elképzelés nem felel meg az európai trendnek, de nem felel meg a kárpátaljai magyarság érdekeinek sem, mert a nyitás helyett a bezárkózást szolgálná. Szerintem mindezzel azok is tisztában vannak, akik e kérdést szorgalmazzák, s mindezt csak azért teszik, hogy végeredményben saját létjogosultságukat bizonyítsák.
             Szerintem a kiút csak az lehet, ha – példát véve akár a vajdaságiaktól – egész Kárpátalján igyekszünk mindenkinek kedvező feltételeket kialakítani. Mindehhez a kedvezményes befektetésekről szóló törvény és a lokális kölönleges gazdasági övezetről szóló törvény révén már megvannak az előfeltételek. Ezeket kell bővíteni, újabb tartalommal megtölteni, lehetőségekkel gazdagítani. Ez az út a járható azért is, mert érintene valamennyi Kárpátalján élő magyart, egyikük sem érezné sértve, kirekesztve, mellőzve magát.
            — Ön szerint mit kell tenni, hogy a kárpátaljai magyarság az őt jogosan megillető szintre emelkedjen?
            — Ha szétnézünk a Kárpát-medencében, azt kell látnunk, hogy a magyarság csillagzata régen nem tapasztalt fényben ragyog. Magyarország NATO-taggá vált, s az elképzelések szerint már az első körben felvételt nyer az Európai Unióba. Komoly politikai és gazdasági tényező a magyarság más országokban is. Nincs tehát miért szégyenkeznünk nekünk, kárpátaljai magyaroknak sem, akik szervesen hozzátartozunk a magyar kultúrnemzethez. Bátran és emelt fővel belenézhetünk a velünk együtt lakók szemébe.
            Elsősorban tehát arról szeretnék szólni, milyen két bűnt nem szabad elkövetnünk a kárpátaljai magyarsággal szemben. Az egyikre korábban már érintőlegesen utaltam. Vagyis: óriási és megbocsáthatatlan bűnt követ el az a kárpátaljai magyarsággal szemben, aki azt sulykolja állandóan belé, hogy egyedül van, hogy végveszély fenyegeti, hogy mindenkiben csak az ellenséget kell látnia. S ezáltal egy újszerű, tudati gettóba zár egy egész közösséget. A bezártság még soha sem vezetett jóhoz, nem szült sikert. A bezártság a megmaradást csak primitív formában segíti elő, s ugyanakkor igen sok emberben gerjeszt szökési vágyat.
            Ismételten Európára kell hivatkoznom. Arra a tendenciára, amely a nyitottságot, az egymás iránti nyitást tűzi ki célul. Bezárkózás helyett nyitnunk kell nekünk, kárpátaljai magyaroknak is, méghozzá minden irányban. Ehhez a mienknél jobb geopolitikai fekvéssel nem rendelkezik egyetlen ukrajnai megye sem.
            A nyitás, az egészséges integrálódás az adott államban csakis előnyökkel járhat. Korábban említettem, de megismétlem: példa erre nem csupán gyakorlatilag valamennyi nyugat-erópai ország, de azok az országok is, amelyekben a helyi magyarság rájött: sokáig egy lábon állni — lehetetlen, két lábon állni — bizonytalan, három lábon állni viszont már eléggé biztonságos. Vagyis: nem lehet csak Budapesttől várni a segítséget, nem lehet csak Budapestre és esetleg csak a saját, többnyire még csekély erőforrásainkra támaszkodni. Ha azonban élünk mind a Budapest által felkínált segítséggel, mind a helyi közösségekben meglévő erőforrásokkal és maximálisan kihasználjuk a központi hatalomban rejlő – és szeretném aláhúzni: általunk megszerezhető, javunkra fordítható – lehetőségekkel, akkor ez a magyarság, a kárpátaljai magyarság csodákra képes.
            A másik bűn, amit nem szabad elkövetnünk közösségünkkel szemben, hogy átváltozzon egy olyan tömeggé, amelyik mindig mástól, máshonnan várja a segítséget. Az ember, nemzetiségtől függetlenül, első alkalommal még szégyelli, amikor csak úgy, ellenszolgáltatás nélkül pénzt, ruhaneműt, vagy éppen élelmiszert adnak neki. Aztán már eltűnik a szégyenérzete, és a világ legtermészetesebb dolgának tartja mindezt. Még később, s ez talán az utolsó fázis, már el sem tudja képzelni az életét könyöradományok nélkül, és talán már éjszaka is kitartott tenyérrel alszik. Pedig ezt a tenyeret, ezt a kezet nem kéregetésre teremtette a jó Isten, hanem munkára.
            Bátran állíthatom, az ilyen magatartás igencsak távol áll a kárpátaljai magyaroktól, akiket messze földön a szorgalmukról ismernek. Most valóban kevés a munka, s a kopijkák is csak csurrannak-cseppennek. Igen sokan kénytelenek nyakukba venni a világot, hogy nagyon sokszor megalázó, emberhez méltatlan körülmények közepette teremtsék elő a pénzt kenyérre, a gyereknek ruhára.
          Ez nem megoldás, hiszen már rövid távon degradálja a közösséget, s családok sorát teszi tönkre. „Szerintem nem nekünk kell Amerikába mennünk, hanem Amerikát kell idehoznunk” – mondta  nekem egy fiatalember Fertősalmáson. Természetesen ő is tisztában van azzal, hogy Ukrajnában, s azon belül Kárpátalján egyhamar még nem lesz Amerika. Viszont aligha van olyan személy, aki ne értene egyet a kijelentés mögött megbúvó gondolattal. Nevezetesen azzal: mindent el kell követnünk, hogy Kárpátalját, azon belül a magyarlakta vidéket gazdaságilag talpra állítsuk.
            És ehhez most óriási esélyt adott kezünkbe a sors. Két-három év múlva Magyarország várhatóan az Európai Unió teljes jogú tagjává válik. Vagyis a jelenlegi ukrán-magyar határ már a közeljövőben két hatalmas politikai és gazdasági közösség — az EU-tagországok és a FÁK-országok — közötti határrá válik. Magyarországnak egy sor feltételt kell teljesítenie a tagságig. Ami minket elsősorban érint, hogy EU-szintre kell emelnie a hazai béreket. Mindez azt vonja maga után, hogy a Magyarországon már jelenlévő multinacionális cégek belátható időn belül az ottaninál olcsóbb munkaerőpiac után néznek. S ezt nagyon hamar és nagyon közel megtalálják nálunk – Kárpátalján. Az olcsóság viszont nem jelent éhbért, legkevesebb, amit megkövetelünk majd ezektől a vállalatoktól, hogy a mai magyarországi fizetést adják a majdani kárpátaljai dolgozóiknak.
            Természetesen a mi irányunkba fognak nyomulni a nagy keleti cégek is. Óriási lehetőségek nyílnak különböző pályázatok elnyeréséhez, igen komoly beruházások elvégzéséhez a TACIS és a PHARE programok keretén belül.
            Valami olyasmi fog végbemenni nálunk, olyan villámgyors fejlődés, ami megtörtént Magyarország nyugati részein akkor, amikor Ausztria nyert felvételt az Európai Unióba. E fellendülés nagyon sok munkahelyet, biztos fizetést, jól kiépített infrastruktúrát – kitűnő utakat, állandó víz-, gáz, energiaellátást stb. – eredményez, több pénzt a ma még méltánytalanul háttérbe szorított ágazatokra – egészségügyre, oktatásra, kultúrára.
            Persze minderre csak akkor kerülhet sor, ha megvan bennünk a megfelelő fogadókészség, ha nyitunk a világ felé, és felkészülünk erre a pillanatra. Ellenkező esetben ugyanis, amennyiben bezárkózunk, amennyiben nem lesz szövetségesünk, amennyiben mindenkiben az ellenséget látjuk, könnyen partvonalon kívülre kerülhetünk, s továbbra is csak az odadobott morzsákra leszünk kényszerítve.
            — Ez a beszélgetés az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc évfordulójának küszöbén készül. Ön megfogalmazta-e már vajon, mi lehet a 154 évvel ezelőtti történések üzenete most, a XXI. század elején a kárpátaljai magyarság számára?
            — Sokirányú elfoglaltságomból fakadóan úgy élek, hogy szinte másodpercre be kell osztanom   az időmet. Ugyanakkor mindig  találok lehetőséget arra, hogy naponta az olvasásnak is szenteljek néhány percet. Természetesen az évfordulóval is kapcsolatos, hogy mostanában a Magyarország 1815 és 1849 közötti történéseivel foglalkozó Nemzet születik című könyvet lapozgatom. Különösen tanulságos számomra az a fejezet, amelyik azt taglalja, hogyan viszonyultak a forradalmi Magyarország vezetői a XIX. század derekán a nemzetiségi kérdéshez. Számos ok játszott közre abban, hogy elbukott a magyarság harca, de az okok között kereshetjük valószínűleg azt is, hogy a magyar fülek süketek voltak a velük együtt élő nemzetiségek – románok, szlovákok, szerbek, horvátok – jogos panaszaira. Még azt sem sikerült elérni, hogy e népek semlegesek maradjanak, hiszen szinte valamennyien fegyvert fogtak a magyar szabadságharc leverésére.
            Mi ebből a tanulság? Egyebek mellett az, hogy ma sem lehet önző módon, csak a saját gondjainkra koncentrálni. A gondokat csak másokkal karöltve lehet és kell megoldani, legyen szó akár gazdasági, akár politikai, akár kulturális kérdésről. Nem lehetünk süketek és vakok a mások jogos elvárásaira, és nem lehetünk erőszakosak sem másokkal szemben. Elvégre a nemzetek összefogására is akadt példa bőven a szabadságharc és forradalom idején. Említhetném akár Petőfit is, aki papirosokkal, születési bizonylatokkal aligha tudta volna bizonyítani magyarságát, de megtette ezt szívével-lelkével és, végeredményben, életével. Bizonyíték erre, hogy a magyarság egyik legszeretettebb tábornoka, Bem apó, a lengyel Jozef  Bem volt. De megemlíthetném azt is, hogy a tizenhárom aradi vértanú között, tehát azok között, akik inkább vállalták a kötelet és a golyót, mintsem elárulják a forradalmat, csupán hárman voltak száz százalékig magyarok.
            Nem is annyira tanulság, mint inkább jóleső érzés tudomásul venni, hogy a velünk több mint ezer esztendeje együtt élő kárpátaljai ruszinok, akárcsak Rákóczi idején, 154 évvel ezelőtt sem fordítottak hátat nekünk, magyaroknak. Nem fordíthatunk tehát mi sem hátat nekik, de a velünk élő más nemzetiségűeknek – oroszoknak, románoknak, szlovákoknak, romáknak, zsidóknak stb. – sem, ha valóban Európában, európai módon, egy szép jövő reményében a velünk együtt élő EMBEREKKEL – így csupa nagybetűvel – akarunk élni és dolgozni. Nos, valahol ebben látom a nekünk, kárpátaljai magyaroknak szóló üzenetet.

Kőszeghy Elemér

Vissza a tartalomhoz >>>

Aki hét unokát nevelt fel

HITTEL ÉLNI — MÁSOKÉRT

            Múlt heti számunkban már beszámoltunk arról, hogy Gajdos István, a Beregszászi Járási Állami Közigazgatási Hivatal elnöke virágcsokorral köszöntötte a Nőnap küszöbén a 74 éves macsolai Telinger Rozáliát. Vajon miért pont őt? — tehetik fel a kérdést kedves Olvasóink, s joggal. Valljon erről alábbi írásunk.
            Édesanyának lenni az egyik legszebb és ugyanakkor az egyik legnehezebb, legfelelősségteljesebb „hivatás”. Hiszen az édesanya az, aki féltő gonddal, vigyázó, óvó kezekkel emberré formálja és neveli gyermekét — a jövő ígéretét, és ő az, akinek a leginkább a vállára nehezedik a család mindennapi gondja-baja. Szinte lehetetlen tehát pótolni őt. A macsolai Telinger Rozália mégis megpróbálkozott a lehetetlennel, mert nem tehetett mást, a sors rákényszerítette, hogy unokáinak édesanyjuk helyett édesanyja legyen, s pótolja számukra azt, ami az életben mindannyiunk számára a legfontosabb: az anyai szeretetet. De ne menjünk ennyire előre az időben…
            Róza nénihez már fiatal korában sem volt kegyes a sors. Férjhezmenetele után három gyermeknek adott életet: két leánynak és egy kisfiúnak. Hívő emberként mindhárom gyermekét keresztvíz alá tartották, s ekkor következett be élete egyik legnagyobb, legfájóbb tragédiája: kisfia a fejére öntött hideg keresztvíztől agyhártyagyulladást kapott, aminek szövődményeként süketnéma lett.
            — Súlyos teherként nehezedett szívemre-lelkemre az a felismerés, hogy gyermekem egész életére fogyatékos marad. Hosszú időbe telt, amíg el tudtam fogadni, bele tudtam nyugodni a történtekbe. Azzal vigasztaltam magam, hogy lehetett volna rosszabb is. Attól azonban nagyobb bánata nem lehet egy édesanyának, mint amikor látja felnőni beteg, fogyatékos gyermekét, aki semmi örömöt, boldogságot nem várhat az élettől — mondta keserű szavakkal Róza néni. — Hiszen a társadalom ma sem fogadja be, idegenként kezeli őket vagy ellenszenvvel viszonyul irántuk. Pedig ők is ugyanolyan szeretetre, törődésre vágyó, érző lélekkel megáldott kedves emberek, mint egészséges társaik. Az édesanya sem tud különbséget tenni, szívének egyaránt kedves beteg gyermeke és az egészséges, sőt talán az előbbi még kedvesebb is.
            Az örömöt, amelyet fia — akaratán kívül — nem tudott megadni édesanyjának, két leánygyermeke s az egymás után születő unokák szerezték Róza néninek. Idősebb leánya, Klári, aki Beregszászba járt dolgozni, 7 csöppség (6 kislány és 1 kisfiú) nevelését, gondozását bízta rá, s a rengeteg munka közepette háttérbe szorultak az egyéni bajok, fájdalmak. De nem sokáig! Klári megözvegyült (férje szívinfarktus következtében 35 éves korában meghalt), sőt rövid időn belül ő is leesett a lábáról. Kétévi gondozás után meghalt (agyhártyagyulladás vagy epebaj következtében, 42 éves korában), Róza mamára hagyva a bánatot, fájdalmat és — az unokákat.
            — Azt nem lehet elmondani, milyen borzasztó fájdalom az, amikor az édesanya elveszti gyermekét — emlékszik vissza Róza néni. — Még ma is nagyon sokat álmodok a lányommal, ami nem csoda, hiszen mindig az eszemben van, rengeteget gondolok rá, s gyakran felteszem a kérdést: Istenem, miért vetted el őt, amikor olyan jó édesanya volt.
            Ennyi szerencsétlenség következtében az sem lett volna csoda, ha Róza néni összeroppan, elveszti józan ítélőképességét. A már ekkor jócskán a nyugdíjaskor határán lévő asszony azonban nem roppant össze, nem őrült bele a fájdalomba. Hogy hogyan sikerült túltenni magát a tragédiákon? Arra Róza néni sem tudta a magyarázatot, hiszen ő még most sem képes igazán feldolgozni a történteket. Nehéz volt túltennie magát a rövid idő leforgása alatt egymás után bekövetkezett sorscsapásokon, de férje, kisebbik leánya, Erzsi és a jó Isten segítettek, mellette voltak a nehéz órákban, napokban, s így enyhültek a fájdalmak, de nem tudtak teljes mértékben kitörlődni a keserű, szívszorító emlékek.
            — Nem tudom, mi lett volna a gyerekekkel, ha én nem vagyok. Mire nőttek volna fel? — mondta Róza néni. — Igaz, három leányunokám addigra már férjhez ment, amikor az idősebb gyermekem meghalt, de Attila, a legkisebb gyerek még alig múlt 5 éves, s a másik három lány is csak tizenéves volt ekkor. Akadt tehát körülöttük tennivaló bőven.
            Azt hiszem, senkinek nem kell részleteznem, rohanó világunkban mennyi fáradságos munkával jár egy gyermek felnevelése. Hát még négyé! Amíg fiatal az ember, több ereje és energiája van erre a csöppet sem könnyű feladatra, de az idők múltával egyre kevesebb az erő és az energia, sőt a türelem is véges, elfogy. Róza néni, bár tisztában volt a feladat nehézségeivel, magára vállalta négy árván maradt unokája gondozását- nevelését, mert a szeretet nem ismeri a fáradtságot.
            Róza néni arra törekedett, hogy unokái ne járjanak rosszabb ruhában, mint kortársaik, megkapják mindazt a gondoskodást, nevelést, amit a teljes családban felnövekvő gyerekek magától értetődően megkapnak. S mindezt előteremteni, valóra váltani — nem volt könnyű feladat. Az idős asszony, aki időközben férjét is elvesztette s teljesen magára maradt beteg, férfikorban lévő fiával és unokáival, reggeltől estig törte magát, hogy mindannyiuknak mindennap meglegyen a tányér étel, a szelet kenyér, a tiszta ruha, a meleg tűzhely. A gyerekek, ahogy cseperedtek, úgy adták át egymásnak a kinőtt cipőket, ruhákat, s egyre többet segítettek megfáradt nagymamájuknak a ház körüli munkákban.
            — A nyugdíjamból és az árva gyerekeknek járó segélyekből neveltem fel őket. Igazán kevés volt ez. Elég gyakran megesett, hogy iskolába menet még kenyeret sem tudtam a táskájukba tenni — mondta Róza néni könnyes szemmel. — Szegények ilyenkor két almáról voltak ebédig. Ha volt egy kis lisztem, pogácsát vagy lángost sütöttem, s azzal indítottam őket iskolába. Bizony, szegényen éltünk, mert ahol nincs férfi a háznál, ott nagyon nehéz az élet.
            De ami minden divatos ruhánál, műszaki cikknél többet ér: szeretetből, megértésből, törődésből annál többet kaptak az árván maradt gyerekek — és ez megfizethetetlen. Érzik ezt ők is, s bár Attilát kivéve már mindannyian elhagyták a szülői házat, lehetőségeikhez mérten igyekeznek meghálálni, viszonozni mindazt, amit nagymamájuktól kaptak: a tisztességes életre való nevelést.
            Róza néni ma már 74 éves, s a sok sorscsapás, szerencsétlenség ellenére is boldog, életvidám. A rengeteg munkától elfáradt, eres kezeit összekulcsolva ad hálát a Mindenhatónak nap mint nap, hogy olyan lelkierővel, kitartással ajándékozta meg, amely által képes volt elviselni az őt ért tragédiákat, képes volt felülemelkedni rajtuk, s fel tudta nevelni árván maradt unokáit. Nem is vár már több semmit az élettől, csupán azt szeretné, hogy rövid ideig még adjon neki erőt és egészséget, hogy fogyatékos gyermekét ápolhassa, gondozhassa, s elérje, hogy legkisebb unokája, Attila is meg tudjon állni a saját lábán.
            Kívánjuk, hogy így legyen.

Karkuska Katalin

Vissza a tartalomhoz >>>

Kommentár nélkül

Kovács Miklós: „Én profi politikus vagyok”

            A korábbi 72. sz. választókerülethez hat — a Beregszászi, az Ungvári, a Munkácsi, a Nagyszőlősi, a Huszti, a Técsői — járás települései tartoztak. Kovács Miklós, aki 1998 és 2002 között az adott választókerületnek volt képviselője az ukrán parlamentben, a négy év alatt egyszer sem találkozott e járások zsurnalisztáival. A megyei lapok képviselőit viszont többször vendégül látta Ungváron.
            Az alábbiakban a legutóbbi, Ungváron megtartott sajtóértekezletén elhangzottakat ajánljuk olvasóink figyelmébe kisebb rövidítésekkel, stilisztikai javításokkal. Kommentár nélkül.

            Kérdés: — Mit írna a javára négyéves tevékenységében?
            Kovács Miklós: — Amikor jelöltettem magam, azt mondtam, hogy két konkrét ígéretem lesz. Az első az, hogy ne szakadjak el választópolgáraimtól. Ha lenne olyan verseny, hogy ki hány találkozón, rendezvényen vett részt, akkor minden bizonnyal megnyertem volna ezt a nem hivatalos versenyt, mert számtalan ilyen találkozóm volt. A második az, hogy konkrét tettekkel segítsem az embereket, amikor a törvények, az emberi jogok — szociális stb. — megsértéséről van szó, abban az esetben, ha van ilyen kezdeményezés, van ilyen írásbeli beadvány. Úgy vélem, hogy betartottam ezeket az ígéreteimet. Természetesen ígértem még, hogy konkrét anyagi segítséget is nyújtok, ha arra mód adódik. Ilyen lehetőségek voltak. Néha ezek szomorú alkalmak voltak, mint például az árvíz, amikor a segélyek elosztásában játszottunk bizonyos szerepet. Ám ki szeretném hangsúlyozni azt, hogy minden alkalommal, amikor sikerült valamit adni, én a közvetítő szerepét játszottam. Én nem vagyok milliomos, saját pénzemből, természetesen, senkinek sem tudtam adni. Amikor sikerült valamit megszervezni, akkor mindig a közvetítő szerepét játszottam és a továbbiakban is ezt szeretném tenni. Soha nem akartam úgy feltűntetni a kérdést, hogy amikor volt valami segély, amikor hozzájárultunk ehhez, szerveztünk, az az én valamiféle személyes szolgáltatásom volt. Ilyen esetekben mindig azoknak a jóakaratát hangsúlyoztam ki, akik kiutalták ezeket, valamint saját szerepemet, mint szervezőét, közvetítőét, megfigyelőét, a rend védőjéét, az igazságosság, a józan ész alapvető elveinek védőjéét.
            Kérdés: — Kommentálja a Beregszászi járásban kialakult helyzetet, nemrég volt ott egy értekezlet, amelyen elhangzott, hogy a 8. helyet foglalja el a megyében a járás. Milyen ott a politikai helyzet? Annak idején ott dolgozott, a jó eredményektől volt hangos tőle a megye…
            Kovács Miklós: — Most is hangos, de politikai értelemben. Az a helyzet, hogy nem voltam azon az értekezleten, nem tartom magam szakembernek a gazdasági folyamatok irányításában, ám ebben a kérdésben egyetértek azzal, hogy a Beregszászi járás szintje alacsonyabb annál, mint amilyen lehetne, ha a lehetőségekből indulunk ki. Ez egyértelmű. Amikor valakinek a szintje alacsonyabb a lehetőségeinél, akkor mindig a szubjektív tényező játssza a kulcsszerepet. Itt nincs mit felhozni ez ellen. Ám az adott helyzetben ez már politikai kérdés és a helyzetet bizonyára maguk a beregvidékiek értékelik majd.
            Kérdés: — Miért nem vetette fel a kedvezménytörvény kidolgozása folyamán, hogy a munkavállalásra vonatkozó kedvezményei kiterjedjenek Kárpátalja egész lakosságára, pedig a KMKSZ elnökeként részt vett ebben a munkában? Holott korábbi választókerületében a lakosság 48-49 százaléka nem magyar volt.
            Kovács Miklós: — Elméleti síkon természetesen támogatom ezt. Nincs semmilyen ellenvetésem e téren. Úgy vélem, hogy a kérdést így lehet felvetni. Ez a kérdés a jövőben reális, mivel Magyarország gazdasága növekszik, a lakossága viszont — különösen a munkaképes lakossága — csökken. A távlatokban tehát felmerül Magyarországon a kérdés, hogyan lehet betölteni a megüresedett állásokat. Eléggé logikus dolog, hogy e kérdésben Kárpátalja kapjon prioritásokat. Én, ahogy már említettem, teljesen egyetértek a kérdés ilyen felvetésével, és nagyon örülök majd, ha e séma működni fog. Az a helyzet, hogy ez állami szintű, szakmai kérdés, amely bizonyos mértékben függ a politikai konjunktúrától is. Azaz attól, mennyire lesz a kérdés felvetése időszerű az itt és ott is zajló választási kampány összefüggésében. Ha felmerül hivatalosan is ilyen kérdés, akkor ilyen irányban dolgozok majd.
            Kérdés: — A parlamenti képviselők ciklusuk végén beszámolókat készítenek az elvégzett munkáról. Ön készített-e ilyen beszámolót és ha igen, hol lehet megismerkedni vele?
            Kovács Miklós: — Én nem készítettem ilyen beszámolót. Úgy vélem, hogy a képviselő munkájának érzékelhetőnek kell lennie, a választópolgárok érzik ezt. Beszámolókkal éreztetni ezt a munkát nem nagyon érdemes, különösen már a választási kampány során. Az a döntő tényező, hogy milyennek érezték munkámat a választópolgá­rok az egész periódus során. Beszámoló tehát nincs és talán már nem is lesz.
            Kérdés: — Mit tudott teljesíteni a négy évvel ezelőtti ígéreteiből?
            Kovács Miklós: — Azzal kezdtem a válaszadást korábban az egyik első kérdésre, hogy igyekeztem nem tenni megalapozatlan ígéreteket. Az a helyzet, hogy eléggé szabványosak ezek az ígéretek: a földgáz bevezetése, iskolaépítés, utak javítása, stb. Ezek a klasszikus ígéretek mindig állami pénzeszközök felhasználásával kapcsolatosak. Azaz, még ha valamilyen intézkedést, például a földgáz bevezetését ajánlják a közvélemény figyelmébe, mint valamelyik képviselő vagy hivatalos személy érdemét, mindig az állami pénzeszközök felhasználásáról van szó. Ilyen ígéretet tenni azt jelenti, hogy azt mondjuk: kevés a pénz, de én elérem, hogy e pénzek nem más választópolgároknak fognak menni, hanem pont Önöknek. Úgy vélem, hogy ez nem teljesen korrekt dolog és általában nem sikerül ezt teljesíteni, betartani. Ezek az ígéretek általában fordított hatást váltanak ki. Jobb azt mondani, hogy minden lehetségest megteszek majd, ami hasznos. Ha ilyen lehetőség, ilyen általános helyzet lesz, akkor mindent megteszek majd. Ilyen jellegű ígéreteket nem tettem és nem is fogok tenni. Olyan benyomásom alakult ki találkozóim során, hogy mind több ember értékeli a becsületességet.
            Kérdés: — Milyen az Ön politikai álláspontja a Beregszászi járás jelenlegi vezetéséhez viszonyítva, miben van a különbség?
            Kovács Miklós: — Úgy vélem, hogy két tényező játssza majd a fő szerepet a magyar nemzetiségű választópolgárokkal kapcsolatban. Itt a nemzeti indentitástudat momentuma lesz a döntő. Úgy vélem, hogy a kárpátaljai magyarok többsége magyar, azaz erős indentitástudatuk van, erősen azonosítják magukat saját nemzetükkel. Ennek megfelelően fognak szavazni, azaz arra a jelöltre szavaznak, aki jobban tükrözi, akit jobban asszociálnak saját nemzeti identitástuda­tukkal. E téren úgy vélem, hogy a verseny… Versenyezni lehet, ám úgy vélem, hogy a helyzet eléggé egyértelmű. Nekünk van egy tömeges szervezetünk. Egy tömeges szervezetünk, amely 13 éve foglalkozik már a magyarok, mint magyarok jogainak védelmével vagy életfeltételeinek javításával. A másik tényező — különösen a választókerületem nem magyar, vagyis ukrán részében — a kárpátaljai patriotizmus, vagy egy külön vett párt, az egyesített szociáldemokrata párt eszméi vagy érdekei iránti elkötelezettség. Aki szociáldemokrataként identifikálja magát, az természetesen ellenem szavaz. Aki úgy tartja, hogy meg kell nyirbálni e párt befolyását, az minden bizonnyal arra szavaz a favoritok közül, aki nem szociáldemokrata.

(Folytatás lapunk következő számában.)

Vissza a tartalomhoz >>>

Kollaboráns-e a kárpátaljai magyar?

            — Napok óta azon töprengek, miért vagyok én rossz magyar, mi több, nemzetáruló — kérdezi Mátyás nem is annyira másoktól, mint inkább önmagától.
            Az őt jól ismerő beszélgetőpartner persze felkapja a fejét.
            Hogy lehet a mi Matyink rossz magyar? Egész életében hű maradt református egyházához, három gyerekének lefordíthatatlan nevet adott, s valamennyien anyanyelvű iskolába jártak annak idején. Nem szónokol, és nem tetováltatja ugyan homlokára a nemzeti trikolort, de magyar jellegű ünnepség, megmozdulás meg sem kezdődhet nélküle. Csöndesen, a háttérben meghúzódva minden alkalmat megragad, hogy együtt legyen az övéivel, demonstrálja az együvé tartozást.
            — Most azonban, a választási kampány idején, sok minden átértékelődik — folytatja Mátyás látva az értetlenséget. — Azt mondja ugyanis az egyik jelölt, hogy azok a magyarok, akik nem rá szavaznak az idei választásokon, azok rossz magyarok, kollaboránsok, nemzetárulók.
            Matyi szerint azonban vannak esetek, amikor a döntéshozatalnál nem feltétlenül a nemzetiségi hovatartozás a legeslegfontosabb szempont. Jobban mondva az is, de ha már két magyar között választhat, akkor nem arra adja a szavazatát, aki kioktatja őt magyarságból, aki választási program ismertetése helyett történelemórákat tart, aki kommunistákat megszégyenítő módon akarja elérni, hogy a magyarok ne válasszanak — vagyis gondolkodjanak —, hanem szolgai módon szavazzanak, mint az átkosban. Túl van az ötvenen, sok mindent látott-hallott életében, ezért eleve antipatikus számára, amikor valakinek — főleg kisebbségi létben — a megbélyegzés és a kirekesztés a legfőbb eszköze és célja.
            Matyink nagy tapasztalatokkal bíró, egyszerű és bölcs ember. Ám ő sem tudhat mindent. Ha ugyanis ismerné az általa elutasított képviselőjelölt korábbi kiszólásait, írásban — mi több, külön kötetben — is megjelentetett véleményeit, talán nem csodálkozna annyira.
            Jelöltünk ugyanis korábban sem fukarkodott a jelzőkkel, ha véleményt akart formálni bizonyos csoportokról.
            Csak a magyar mezőgazdasági szakemberek — agronómusok, állatorvosok, zootechnikusok stb. — tudnák megmondani, mi mindennek (a zöldbáró volt a legenyhébb kifejezés) nem mondta már őket ifjú politikusunk. Így talán nem véletlen, hogy az általa irányított szervezetben agrárértelmiségit nagyítóval sem lehet találni.
            Műszakit annál inkább.
            Nem jártak jobban az újságírók sem. Volt idő, amikor ifjúi hévvel, vagy más ok miatt, több száz ember előtt söpredékezte le őket, míg a vidék legnagyobb múlttal rendelkező és legtekintélyesebb lapjának szerkesztőségét a kollaboránsok legfőbb bázisának titulálta az Üzenet a kalapács alól című kötetének egyik dolgozatában. 
            — Nem tudom felfogni, milyen logikával gondolkodik, gondolkodnak — panaszolja az egyik polgármester. — Annak idején ők biztattak, hogy induljak a választásokon. Megnyertem. Egy hónap nem telt el, már azt hallom, hogy a hatalom kiszolgálója vagyok.
            Nos, olvassuk csak el, mit is írt jelöltünk az erdélyi Korunkban megjelent “Kárpátalja: a kisebbségi lét kegyetlen iskolája” című tanulmányában. „A magyarok egyrészt paprikajancsik, mint az illető tanácselnökök, akiknek csak csettinteni kell, s máris kórusban helyeselnek, bármit is adjanak a szájukba”. (A folytatás az, hogy bunkók is, de ilyen sértést tényleg csak zárójelben lehet idézni.)
            Nem kíméli írásaiban az államfőt sem politikusunk, akit — az alkotmányosság letéteményesét — nem többel, nem kevesebbel vádol, mint hogy elszabotálja a törvényeket.
            Megkapta a magáét a szervezet mostani tiszteletbeli, korábbi rendes elnöke is, akinek pedig leróhatatlan hálával tartozik a képviselőjelölt. A már idézett könyv egyik dolgozatában elődjét, a helyi magyarság egyik legnevesebb polgárjogi aktivistáját – nevezzük nevén: Fodó Sándort – „csak” az alábbi jelzőkkel ruházza fel: befolyásolható, rögtönzésre és különalkukra hajlamos, olyan személy, aki figyelmen kívül hagyja a hivatalos döntéseket. A már említett, Erdélyben megjelent cikkben még ennél is keményebben fogalmaz elődjéről: nem másat állít a tiszteletbeli elnökről (!), mint hogy lepaktált a hatalommal, s ezzel lényegében elárulta a szervezetet.
            Ennél erősebb ítéletet Fodó Sándor aligha kapott, kap és fog kapni életében.
            Mindenről és mindenkiről megvan tehát jelöltünknek a maga véleménye. Ezt akár erényként is fel lehetne tűntetni, ha eközben önmagáról is ejtene néhány szót.
            Felvilágosíthatná Mátyást, hogy az idegen szavak szótára szerint a kollaboráns szó annyit jelent: a megszálló ellenséggel együttműködő személy, hazaáruló. S e logika alapján e kifejezést oly előszeretettel használó népvezérünk kifejthetné, vajon miért kollaboráns egy iskolaigazgató, megszállóval együttműködő egy polgármester, és hazaáruló egy takarítónő vagy gépkocsivezető csak azért, mert egyáltalán munkát vállal ebben az országban?
            Csak ő nem az, aki négy éven át Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa képviselőjeként maga volt a törvényhozó hatalom, s még csak az ukrán államtól kapott havi 15-20 nyugdíjnak megfelelő tiszteletdíjat sem utasította el. Vagy ajánlotta fel — legalább egynapi bérét — a magyarság céljaira.
            Elmondaná például azt is Matyinak, hogy milyen belső vagy külső erő késztette arra, hogy egyetemista korában elvállalja a komszomoltitkári funkciót. Méghozzá egy olyan — a kommunista párt élideológusait képző történelmi karon —, ahol a politikai és egyéb megbízhatóság az egyik legelengedhetetlenebb követelmény volt.
            Vajon milyen belső vagy külső erő sodorta a magyar érdekvédelmi szervezet közelébe, s változtatta a párttitkárjelöltet párját ritkító antikommunista nemzetmentővé.
            Elmondhatná Mátyásnak, hogy vajon miért viselkedik annyira szelektíven: ítél el egyeseket pártos múltjuk miatt, s bocsátja meg ugyanezt igen sok hozzá közel álló személynek.
            Köztük önmagának is.
            A „vajon”-ok sora tovább folytatható. Miért nem számolt be például arról, hogy kikkel ült együtt a Szolidaritás frakcióban. Pedig a 30 ezres tagságnak elmondhatná, hogy azokkal volt egy padsorban, egy elven, akik most aktív tagjai a Juscsenko-tömörülésnek. Annak a tömörülésnek, amelyiknek tagja a Ruh nevű jobboldali és az Ukrán Nacionalisták Kongresszusa nevű ultranacionalista párt.
            Vagyis az a két párt, amelyik szóban és tettben mindent megtett, hogy ne épüljön fel a vereckei emlékmű, amely emlékmű ügye illetőnk parlamenti képviselősége alatt egy jottányit sem haladt előre.
            A válaszokat csak sejteni lehet. Egy azonban biztos: jelzőosztogatás terén jelöltünk mostani kampánya során sem lett hűtlen önmagához.
            Csetfalván napok óta azon gondolkodnak, hogy vajon ki tartozik a faluban az asszonyok, az emberek és az alkoholisták kategóriájába, merthogy körútja során e három névvel tisztelte meg jelöltünk a jelenlévőket. Péterfalván is erősen töprengenek azon, hogy amennyiben a jelölt megjegyzése szerint az ott lakók egy juhnyájhoz hasonlítanak, akkor ki a megjegyzést tevő: a pásztor-e, avagy a vezérkos. Salánkon képviselőjelölt „Mesterünk” jelképesen elsőosztályos iskolapadba ültette a megjelenteket, miközben — saját hasonlatával élve — tanító néniként kioktatta őket a viselkedés elemi szabályairól.
            Legjobban azért mégiscsak a salánkiak jártak, mert végre-valahára konkrét ígéretet is hallhattak.
            — Minket leginkább a munkahelyek érdekelnének — jegyezte meg az ottani találkozóján egy hölgy —, mondja, képviselőjelölt úr, mi van a gazdasági programjában? Mit tud ígérni nekünk?
            — Toronyórát — hangzott a hamiskás mosollyal kísért igen bölcs, államférfihoz méltó és illő felelet.
            Mindenki megértett mindent. Csak később kezdtek el az emberek gondolkodni azon, hogy egy toronyóra valóban régi vágya minden tősgyökeres salánkinak, de mi lesz az aranylánccal? Sanda gyanújuk támadt. Nem tán el akarja orozni tőlük valaki?
            Nem oda Buda! El is határozták nyomban, hogy Ugocsában, hűen az ősök szelleméhez, bizony jól megnézik, kinek a fejére teszik a képzeletbeli koronát.

Homo Sapiens Hungaricus

Vissza a tartalomhoz >>>

Szabó Árpád: “Szükség lesz ismét a példaértékű összefogásra”

            Az idei tél igencsak kitett magáért. A hőmérő higanyszála olykor nagyon mélyre süllyedt. Ilyen hidegben jó bent a meleg szobában. Ám nem mindenkinek adatik meg a meleg szoba. Nem is beszélve a tantermekről, hisz több iskolában is problémát jelentett a fűtés. Sok éven át tanultak hideg osztályokban a Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnázium diákjai is, mígnem az idei esztendő pozitív változást hozott e téren az iskola életében: a tanintézmény fűtési rendszerét gázfűtésűre állították át. Február 26-án került sor az avatóünnepségre. E nem mindennapi esemény kapcsán kerestük fel a gimnázium igazgatóját, Szabó Árpádot, akivel többek között a gáz bevezetésének körülményeiről beszélgettünk.
            — Kinek az ötlete volt, hogy a fűtési rendszert széntüzelésűről gázfűtésűre állítsák át?
            — Amikor kineveztek az iskola igazgatójává, a tanfelügyelőséggel, a tantestülettel és a társadalmi szervezetekkel együttesen felmértük a tanintézmény problémáit. Megállapítottuk, hogy melyek azok a dolgok, amelyeket elsősorban meg kell oldani, s melyek a másodlagosak. Akkor döntöttünk úgy, hogy a tetőzet kijavítása az első és legfontosabb feladat. Ezt követte a fűtési rendszer földgázra történő átállítása.
            — Hogyan kezdtek hozzá ehhez a nem kis anyagi ráfordítással járó munkához?
            — A munkálatokat még 1999-ben elkezdtük, igénylést adtunk be a tervek elkészítésére. Azt akkor a járási adminisztráció kifizette. Sajnos, az azt követő években a munkálatok kivitelezéséhez szükséges pénzeszközöket azonban nem sikerült előirányozni a költségvetésben. Akkor hívtuk össze azt a kerekasztal-beszélgetést, amelyen részt vettek a járási közigazgatási hivatal, a járási tanács, a tanfelügyelőség, a társadalmi szervezetek, a KMKSZ, a KMPSZ, a BMKSZ és az egyház képviselői. Itt határoztuk meg azokat a célokat, amelyeket a tanintézet fejlesztésével kapcsolatban tűztünk ki magunk elé. Itt hívtuk fel az államhatalmi szervek és társadalmi szervezetek figyelmét arra, hogy a gimnázium kinőtte ezt az épületet. Abban az időben voltak elképzelések arra vonatkozóan, hogy átköltözünk a 18. sz. szakiskolába. Ez azonban nem sikerült. Volt még egy próbálkozásunk a 2. sz. középiskolával, ami szintén sikertelenül végződött. Ezt követően úgy határoztunk, hogy e problémát akkor fogjuk újra napirendre tűzni, amikor véget érnek a választások.
            — Maradnak tehát ebben az épületben?
            — A gimnázium tantestülete és a szülői tanács kialakította saját álláspontját ebben a kérdésben, és úgy határozott, hogy itt, ezen a helyen, ahol most van a gimnázium, szeretné az iskolát továbbfejleszteni. Ha viszont itt maradunk, akkor elkerülhetetlen az építkezés. Úgy gondolom, hogy erre egymagában sem a közigazgatás, sem a gimnázium nem lesz képes, szükség lesz ismét arra a példaértékű összefogásra, ami már a gáz bevezetése során is megmutatkozott.
            — Beszéljen kicsit bővebben erről az összefogásról.
            — Célunk elérése felé, mint azt már említettem, a járási közigazgatási hivatal tette meg az első lépést, amikor kifizette a tervrajzokat. Ezután a pedagógusszövetségtől kaptunk négy kazánt. Akkor már volt tervrajz, volt kazán, de a további munkálatok elvégzéséhez nem volt pénz. Ekkor lépett a színre a Magyar Karitász: felajánlotta anyagi segítségét, amelynek köszönhetően felépítettük a kazánházat.
            — Helyben milyen segítséget kaptak?
            — Nagyban hozzájárult a munkák elvégzéséhez a járási közigazgatási hivatal (elnöke Gajdos István). Segítségükkel tudtuk megvásárolni a gázórát és a munkások bérének kifizetését is ők finanszírozták.
            — Úgy tudom, a Budapesti XI. kerületi Önkormányzat is támogatta a terv megvalósulását.
            — Valóban így van. Dr. Juhos Katalin polgármesterasszony személyes segítségének köszönhetően vásároltuk meg a szivattyúkat. De sorolhatnám még a segítőkész szervezeteket és személyeket.
            — Mégpedig…
            — Segítséget kaptunk a járási tanácstól (Revák István), a járási tanügyi osztálytól (Medvigy István), a Kanadai Magyar Alaptól (Baranyi József), a Beregszászi Szociális Központtól (Gerevich János), a járási áramszolgáltató vállalattól (Czapovics József), de a győri hittancsoport (Tóth Gyöngyvér és Pelsőczi Judit) is hozzájárult munkánk sikeréhez. Emellett dr. Kapolyi Lászlóné a gimnázium újraindításának tizedik évfordulója alkalmából tett látogatásakor hagyott egy összeget a gimnáziumi évkönyv kiadására. Sajnos, ez az összeg kevésnek bizonyult arra, amire az adományozó szánta, de nagyon jól jött egy szintén nemes cél, a gáz bevezetése érdekében.
            — A szülők is tevékenyen részt vettek a szervezésben…
            — Igen, ez így van. Félévkor már úgy nézett ki, hogy pénzhiány miatt leáll a további építkezés. A szülői tanács azonban úgy döntött, hogy semmiképpen sem szabad abbahagyni a munkálatokat, minél előbb be kell vezetni a gázt. Mindent meg is tettek annak érdekében, hogy a munkát be tudjuk fejezni. Anyagi áldozatokat is vállaltak és segítettek az ügyintézésben is. Ennek az összefogásnak köszönhetően értük el, hogy végre meleg van a gimnáziumban.
            — Akkor ez a meleg most már állandó?
            — Probléma, technikai hiba bárhol, bármikor történhet, de még akkor is sokkal gazdaságosabb, mint a szénfűtés.
            — Több iskolában előfordult már, hogy nem tudták kifizetni a fűtési díjat, ezért kikapcsolták a gázt…
            — Tudtommal erre nem nagyon van példa azokban az iskolákban, amelyek a járási tanügyi osztályhoz tartoznak. Remélem, erre egyhamar nálunk sem kerül sor. De ha ez meg is történne, akkor sem katasztrofális a helyzet, hisz ha törlesztik az adósságot, csak egy szál gyufa kell, és újra meleg lesz az épületben, míg szénfűtésnél, ha kifogyott a szén, sokkal nagyobb volt a baj.
            — Visszatérve az építkezéshez: a kollégium bővítésére gondoltak vagy tantermeket szeretnének építeni?
            — Ezzel kapcsolatban két  elképzelésünk van. Elsősorban tornaterem, valamint tantermek kialakítását tervezzük. Gondoltunk arra is, hogy a kollégiumi szobákat átalakítjuk tantermekké, és kollégiumot építünk. Mindenképpen egészségesebb lenne egy új kollégium, de nem biztos, hogy a mostani lakószobák alkalmasak tantermek kialakítására. Ez majd akkor dől el, ha szakemberek megvizsgálják az épületet. Erre ígéretet is kaptunk, hisz épp a napokban járt a gimnáziumban Gajdos István, a járási közigazgatási hivatal elnöke, aki ígéretet tett arra, hogy a járási adminisztráció már az építkezés kezdeti fázisában, tehát a tervrajzok elkészítésében a segítségünkre lesz. Gajdos István személyes közbenjárását ajánlotta fel ennek finanszírozása érdekében.
                — Még egy, nem épp ezzel kapcsolatos kérdés. A tanulók java része beutazó. Terveznek-e valamit annak érdekében, hogy a gyerekeknek ne kelljen mindennap kifizetni a vonat-, illetve a buszjegyet?
            — Ebben a kérdésben eléggé tájékozottak vagyunk, hisz megpróbáltunk lépni ez ügyben az előző tanév folyamán is. Beadványt intéztünk a járási adminisztrációhoz, ők továbbküldték a megyeihez, a vasúttal azonban nem sikerült megállapodni.
            — Mi a helyzet a buszjegyekkel?
            — Mi a magunk részéről jeleztük ezt a tarthatatlan állapotot. Itt is évről évre változik a havi jegyek tarifája. A tavalyi 15 hrivnyáról az idén 20-ra emelkedett a jegyár, ami szintén nem csekély összeg.
            — Nem lehetne esetleg tanulói igazolványt kiállítani, ami legalább félárú jegy (tanulójegy) vásárlására jogosítaná fel a gyerekeket?
            — Aki igényelte, annak az idén is kiadtuk az igazolványt, de, sajnos, ezt a vasút nem fogadja el.
            — Számítanak-e valamilyen eredményre a beadvány nyomán?
            — Államunk mindig is azt hangoztatta, hogy mennyire foglalkozik az ifjúság problémáival. Remélem, hogy ha lentről több jelzés indul a felsőbb hatóságok irányába, akkor hamarosan felülvizsgálják ezt az ügyet és megkapják a diákok is az utazási kedvezményt.
            — Még egy kérdés. A gimnáziumi tanterv keretein belül az Önök diákjainak módjukban áll elsajátítani az ECDL-tanfolyamok tananyagát, aminek köszönhetően vizsgát tehetnek és megszerezhetik az Európai Számítógép-felhasználói Jogosítványt. Eddig Magyarországon vizsgáztak a tanulók, nemrég azonban Beregszászban is nyílt egy ECDL-vizsgaközpont. Lehetséges-e, hogy ezután helyben vizsgázzanak a diákok, és ne kelljen nekik ezért külföldre utazni?
            — Ezen mi is gondolkodtunk már, de mi sokkal hamarabb kezdtük el ennek a programnak az oktatását, és akkor még nem volt Beregszászban vizsgalehetőség. Minket tehát szerződés köt a tiszavasvári vizsgaközponthoz, akik az induláskor maximálisan támogattak bennünket, kedvezményeket adtak diákjaink számára. Diákjaink ugyanolyan kedvezményekben részesültek, mint a magyarországi diákok. Ebben az évben tehát még nem vizsgázhatunk máshol, de jövőre, amikor lejár a szerződés, természetesen mi is az olcsóbb megoldást fogjuk választani.

Bíró Gyöngyi

Vissza a tartalomhoz >>>

Dinamikus változások a Beregvidéken

Jelentős tőkeberuházással fejlődik az ipar

            A Beregszászi járásra az utóbbi néhány évben kétségtelenül dinamikus fejlődés jellemző. Íme néhány számadat ennek illusztrálására.
            A termelési potenciál legfontosabb mutatójaként az érdemel említést, hogy 2001-ben a régió iparvállalatai 63 millió hrivnya értékű terméket állítottak elő, ami az azt megelőző évhez viszonyítva 131,5 százalékos termelésnövekedést jelent. A járás ipara 19 százalékkal teljesítette túl a beütemezett mutatót. Összehasonlításként érdemes megjegyezni: 1998-ban 8,6, a következő esztendőben pedig 23,1 millió hrivnya értékű terméket gyártottak.
            Természetesen ennek megfelelően alakult a Beregszászi járás ipari termelésének részaránya megyei vonatkozásban is. Mert ha 1998-ban a régió ipara az össztermelés mindössze 3 százalékát adta, a következő években ez az arány 5,4, illetve 6,1 százalékos, tavaly pedig már 7,8 százalékos volt.
            — A termelésnövekedés mind szociális, mind gazdasági téren érezteti jótékony hatását. Kivált az utóbbi két évben. Mert ha öt évvel ezelőtt a járás összevont költségvetésébe 10 millió 770 ezer hrivnyát utaltak át, tavaly viszont már 18 millió 732 ezret, ami 173,9 százalékos növekedést jelent. A helyi költségvetésbe 1998-ban 6,5 millió hrivnya folyt be, 2001-ben viszont már 10 millió 195 ezer. Ez a különbség pedig egy olyan régió esetében, mint a beregszászi, igencsak figyelemre méltó. Nem is szólva arról, hogy a termelésnövekedés az elmúlt évben 1247 új munkahely teremtését is lehetővé tette, a tervezett 680-nal szemben. Ez pedig nemcsak a lakosság foglalkoztatottságát illetően rendkívül pozitív dolog, a munkanélküliség ily módon 5,1 százalékosra esett vissza, holott 2001 elején még 9,3 százalékos volt, hanem a költségvetés szempontjából is, mivel a helyi költségvetés bevételeinek jelentős részét az állampolgárok jövedelmi adója képezi — tájékoztatott Szajenkova Erzsébet, a Beregszászi Járási Közigazgatás elnökhelyettese.
            Ami persze egyben a fizetések függvénye is. Ezért a közigazgatás fontos feladatának tekinti a bérek emelését, amit a számok igazolnak. Hiszen ha 1999-ben a járásban az átlagfizetés mindössze 94 hrivnya volt, 2000-ben 140,6, tavaly már elérte a 228,6 hrivnyát. Vagyis az utóbbi két évben közel 2,5-szeresére növekedett. A cél — a fogyasztói kosár értékszintjének a mielőbbi elérése. Az átlagfizetés emelkedésével párhuzamosan pedig — s ez úgyszintén igen lényeges — a bérhátralék mielőbbi felszámolása, ami sikeresen folyik, hiszen ha 2000 januárjában még meghaladta a 4,2 millió hrivnyát, ugyanannak az évnek a végére 1,9 millióra redukálódott, ez év január elsejével 0,8 millió hrivnyára csökkent.
            Olekszandr Hladunnak, a járási állami közigazgatás gazdasági osztálya vezetőjének véleménye szerint a termelés lendületének megélénküléséhez jelentős mértékben járult hozzá az, hogy az utóbbi néhány esztendő során megújult a szemlélet, a gazdaságpolitikában érvényesül a korszerű látásmód. Ismét előtérbe kerültek, fejlődésnek indultak a járás hagyományos iparágai: az élelmiszer- és könnyűipar, illetve újak jöttek létre, így a színesfém-bányászat. Az előállított termékek piacképesek, s ez a korszerű technológiák, gépek és berendezések meghonosításának köszönhető.
            No meg annak, hogy a járás gazdaságába egyre több külföldi tőkét vonnak be, s a beruházások elsősorban gépek és technológiák révén valósulnak meg. Csak az utóbbi néhány esztendőben közel 8 millió dollárt invesztáltak a régió iparába. Jelenleg 5 befektetési program realizálása van folyamatban, 6,5 millió dollár értékben. Tavaly 27,5 millió hrivnya beruházás történt, ami a négyszerese a 2000. évinek. Ez elsősorban a Novotex és az Aisberg Vegyesvállalatokat, valamint a Numinátor, a Bon-Ton, illetve a Nidan plussz Kft-ket érintette.
            — Az elmúlt esztendőben három vállalatnál sikerült újraindítani a termelést — magyarázza Szajenkova Erzsébet. — A rádiógyárban, a vajgyárban és a BeregKenyér Rt-nél, s közülük kétségtelenül a rádiógyár reanimálása számít a legjelentősebb sikernek, ahol a világhírű Kodak cég fényképezőgépeihez készítenek alkatrészeket. A vállalatnál 300 új munkahely teremtődött, s a havi fizetés eléri a 300-400 hrivnyát. Az ágazatok közül a gépgyártó számít a legsikeresebbnek a maga 5,4-szeres termelésnövekedésével.
            Összességükben közel másfél tucatnyi vállalatnál értek el termelésnövekedést. A legeredményesebbnek az élelmiszergyártás számít, ahol 1,8-szer több termék készült, mint 2000-ben, s az iparvállalatok túlnyomó többsége is ebben a szférában üzemel. Közöttük is elsősorban a Kotnar Vegyesvállalat, a Quadro Kft. és az Aisberg Vegyesvállalat említhető sikeresként. De stabilan termel a Merkurij Gépgyártó Kft., a Bertocs Rt., a Diagnosztikai és Garázsberendezéseket Gyártó Kísérleti Üzem is. Bár e két vállalat potenciális lehetőségeinek így is csak a felét használja ki. A fafeldolgozással foglalkozó Numinátor Kft. és a Ligninpex Vegyesvállalat üzembe helyezésével pedig ez az ágazat is lényegesen erősödött a régióban.
            És bár a dinamikus fejlődés elvitathatatlan a Beregszászi járásban, azért gondoktól, problémáktól sem mentes. Hiszen több vállalat, mint például a Viktória Rt., a Konzervgyár Rt., a Beregszászi Malomkombinát Rt., a majolikagyár és a Glóbusz-Ukrajna Közösvállalat továbbra is vesztegel. De jelentősen — 75,6 százalékkal — csökkent a termelés a Bátyúi Malomkombinátnál, s a teljes leállás fenyegeti a Borzsavai Kenyérkombinátot. Mindent egybevetve viszont a Beregszászi járásra mind szociális, mind gazdasági téren a dinamikus fejlődés jellemző.
            S ez mindenképpen biztató…

Kmetty Attila

Vissza a tartalomhoz >>>

Forradalom és nemzeti kérdés Ung, Bereg és Ugocsa megyékben az 1848—1849-es szabadságharcban

            Magyarország 19. századi fejlődése (ipar, mezőgazdaság, kereskedelem) oda vezetett, hogy míg a korábbi, Thököly-, Rákóczi-szabadságharcok a periférián kezdődtek és fokozatosan gyűrűztek a központ felé, most az események fordítva történtek. Az ország központi területei lobbantak először lángra (Pest, Pozsony), míg az olyan határszéli megyékben, mint Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros csak hetekkel később értesültek a forradalom kitöréséről.
            Mint tudjuk, a magyar gazdaság fejlődésének egyik alapvető feltétele a jobbágykérdés megoldása volt. Ezt azonban hátráltatta az a tény, hogy még a forradalmi eszméket hirdető liberális köznemesség sem volt hajlandó megválni jövedelmeinek alapvető forrásaitól.
            Ugocsa megyében március 23-án értesültek a forradalmi eseményekről. Nagyszőlősön megyei közgyűlésre került sor. Itt Egry János és Újhelyi Sándor országgyűlési követek tettek jelentést a Pesten történtekről. Ismertették a 12 pontot, amelyet a közgyűlés is elfogadott. A megyei vezetés első intézkedései között a nemzetőrség felállítása szerepelt (ez a folyamat 1848 nyarán fejeződött be). Az ugocsai nemzetőrség a máramarosival karöltve részt vett az erdélyi román ellenállás letörésében. Mivel a reguláris hadsereg (itt a 9. hadtestet kell érteni) saját erőivel nem volt képes a galíciai határ védelmét ellátni, ez a vármegyék nemzetőreire maradt. Így a támadó osztrák, majd később orosz csapatok minden nehézség nélkül kelhettek át a Kárpátok gerincén.
            A polgárság és az egyházak is bekapcsolódtak a honvédelembe. Az 1849. február 7-én Tiszaújlakon tartott polgári gyűlésen minden község felajánlott egy-egy harangot az ágyúöntödék számára. Az ugocsaiak hősiesen harcoltak a goljatyini, nova szelicei (Verhovina) csatákban, ahol számos honvéd fogságba esett vagy életét vesztette.
            Ung megyében április 21-én ült össze a megyei bizottmány. A megyében 2 902 nemzetőr (hiányoznak a Csehszlovákiához került nagykaposi és szobránci járás adatai) volt.
            Bereg megyében elsősorban Beregszász városa támogatta a forradalmat, hiszen a város a Schönborn grófok tulajdonában volt. Számukra a jobbágy-felszabadítás egyet jelentett a gyűlöletes igából való felszabadulással. A városi tanács április 4-én ülésezett Szeles Gábor főbíró elnökletével. A gyűlésen az alábbi kérdést tárgyalták: „Felfogván a Városi Tanács a Nemzet általános szellemét s más városok példájára a rend s belcsend fenntartására, a vagyon s személy biztosítására a város kebelében nemzeti őrsereget alakítani kívánván...” Az őrsereg parancsnokául Eötvös Tamás táblabíró (később alispán, majd főispán) választatott. A beregszászi honvédség 17 tizedre tagolódott, összlétszáma 172 fő volt. A sereg számára a város oroszlános címerével díszített zászlót rendeltek, „Béke, rend, szabadság” felirattal. A beregszászi polgárok közül hatvanan beálltak a honvédség Nagykállóban megalakult 10. hadosztályába.
            A vármegye is hozzálátott az őrsereg felállításához, március végén küldöttség indult a Tiszaháti, Felvidéki, Munkácsi és Kaszonyi járásba szervezés és adományok gyűjtése céljából.
            Munkácson 422 főt sikerült beszervezni a nemzetőrségbe. Az ünnepélyes zászlóavatóra a ma is működő Csillag vendéglő nagytermében került sor. A Munkácsi vár 1848. november 13-án szabadult fel. A benne tanyázó helyőrség Laube parancsnokkal az élén Galíciába vonult ki.
            Bereg megye közönségét is áthatotta a forradalom szelleme, amelyet leginkább a Sárosoroszi község 1848. június 12-én kelt körlevele példáz. A benne megfogalmazott 10 pontot eljuttatták a környező falvakba írástudó emberek kíséretében, akiknek az volt a feladatuk, hogy a forradalom lényegét elmagyarázzák az egyszerű embereknek. A Törzsi József sárosoroszi lakos által fogalmazott írás, mivel bizonyos, hogy nem felső sugalmazásra készült, hanem alulról jövő kezdeményezés volt, híven tükrözi az ország perifériáján élők problémáit.
            “A szabadság és jogegyenlőség küszöbén állunk, hogy innen beléphessünk oda, hol egyedül a törvények előtt kell meghajolni mindenkinek, hol embert ember fölé egyedül csak a polgári erény a becsületesség emel, szükséges, hogy félretéve minden vallási, nyelvbeli és osztálykülönbséget, minden személyes érdeket vagy részrehajlást, egy szívvel, egy lélekkel fogadjuk el az alább meg írandó pontokat, és teljesítsük azok elébe, kik képviselőinkül ajánkoznak” —  olvassuk a levélben. A sárosorosziak az alábbi követeléseket fogalmazták meg:
            1. A születési osztálykülönbségek végképp szüntessenek meg, ennek következtében meg kell szűnni a felső táblának, ezután csak egy tábla marad, melyet kizárólag a nép képviselői alakítanak. (Csak a nép által választott képviselőkből álló alsóház legyen jogosult törvényeket hozni—a szerző).
            2. A választási cenzus eltörlése oly formán, hogy minden férfi, ki húsz évet el éri és szabad állapotban van, azaz nem cseléd, választási joggal bírjon (Szabad választói jog).
            3. Az utóbbi országgyűlésen hozott 9. törvénycikk, amely az úrbéri viszonyok megszűnését tárgyaló törvény, módosíttassék oda, hogy a Mária Terézia urbáriumába beírt telkek mellett a jelenleg jobbágykézen lévő kúria-telkek is váltság alá essenek és felszabadítottnak nyilváníttassanak, s ezek új törvény hozása esetén el ne vétethessenek.
            4. Az adó kivetése igazságosan történjék.
            5. Az ősiség eltöröltével szabad adás és vétel alá kell esniük az eddigi nemesi birtokoknak...
            6. A regálék mint a szabad iparűzés elnyomói szüntessenek meg.
            7. A lelkészek és a tanítók láttassanak el az állam által.
            8. Azon ausztriai adósságból, amelyet a volt kormány tudtunk és beleegyezésünk nélkül csinált, egy fillért sem vállalunk el.
            9. A megyei Minisztériumok törültessenek el és központosítás hozassék be. Oly vidékeken, ahol a lakosság nagyobb része nem magyarajkú, oly tisztviselők alkalmaztassanak, kik a magyar nyelven kívül az ott lakó népnek nyelvét is jól beszélik.
            10. A sajtó és szólásszabadság oly lábra állíttassék, hogy mindenki politikai véleményét, bárminő légyen is az, szabadon kinyilváníthassa és egyedül az egyes személyek rágalmazása és becstelenítése légyen fenyítendő.
            Ha nagyon belegondolunk, a követelések néhány pontja az idő múltával sem vesztette el aktualitását...
            A felső-magyarországi nemzetőrök számos csatában vettek részt. Elsőrendű feladatuk mégis az országhatárok védelme volt. Míg a Délvidéken és Erdélyben jelentős nemzetiségi ellenállás volt tapasztalható, addig a ruszinság teljes mértékben támogatta a magyarság követeléseit. (A ruszinság nemzeti öntudatra ébredése a 19. század végére, a 20. század elejére tehető.) A ruszin nemesség és a klérus is támogatta a forradalmi mozgalmat (az ungvári görög katolikus szemináriumból számos kispap beállt honvédnek). Miként azt Mihályi Gábor, a felvidékre kiküldött királyi biztos tapasztalta: „A megyékben komoly jelenségű népmozgalom nem észleltetik; a nép — úgy mondta — ingerültségben van ugyan az uradalmi tisztség és a megyei tisztviselők némelyike iránt; azonban általában a megyehatóságba bizalmát helyezi, s papjaik is honfiúi érzelműek, kik a népre üdvös hatást gyakorolnak”.
            Az 1848—1849-es forradalom és szabadságharc ideje alatt nem volt vidékünkön nagy seregeket megmozgató csata. Az orosz seregek a Duklai-hágón és Erdélyen keresztül érkeztek Magyarországra, így az itteni vármegyéket elkerülte a háború szele. Az egyik jelentős ütközetre a Munkács melletti Podheringnél került sor, amikor az ungi és beregi nemzetőrök megállították Barco osztrák tábornok Galíciából betört seregét. A császári hadvezetés elsőrendű célja a turja-remetei és a munkácsi fegyvergyárak elfoglalása, illetve a Kassára irányuló támadás összehangolása volt.
            Az osztrák csapatok 1849. április 22-én érkeztek Podheringhez, ahol át akartak kelni a Latorcán. A munkácsi honvédek azonban szétszedték a hidat és a Szarka-hegyre tüzérséget telepítettek. A munkácsi várból származó régi ágyúk megbontották az osztrák lovasságot. Súlyosan megsebesült Wahrlich Buba gróf ezredes, egy találat pedig Barco tábornok alól lőtte ki a lovát. A már elfoglalt területeken elterjedt álhírek hatására az osztrák csapatok visszatértek Galíciába (a tüzérséget irányító Andrejkovics Endre egyike volt az ungvári papnevelde növendékeinek).
            Az osztrák csapatok ezután csak kisebb-nagyobb betöréseket hajtottak végre a határ menti települések ellen.
            A világosi fegyverletétel számos hátránnyal járt a megyékre. Ekkor vidékünk területén a Kazinczy Lajos ezredes által toborzott 8000 fős honvédsereg állomásozott a munkácsi és a huszti várra támaszkodva. A közhangulat is jelentősen megromlott a világosi fegyverletétel miatt. Augusztus 20-án a beregszászi városi tanács hódoló küldöttséget küldött a városba déli irányból érkező orosz csapatokhoz. A Karlovics tábornok vezette seregeket beszállásolták a városba.  A munkácsi vár őrsége augusztus 26-án írta alá az átadási okmányt és adta át a felsővárat.
            Az orosz csapatok kivonulása után az osztrák katonai rendőrség vette át a vidék kormányzását. A terror számos áldozatot követelt, a munkácsi vár ismét megtelt politikai foglyokkal.

Zubánics László
történész

Vissza a tartalomhoz >>>

Vissza a kezdőoldalra >>>