2 John Shirley        ROSWELL: MI TÖRTÉNT VALÓJÁBAN?


Sokan és sokféleképpen dolgozták fel az elmúlt ötven esztendőben a világ legismertebb UFO-katasztrófájának történetét. Cikkünk szerzője az eddigi talán legszkeptikusabb véleményt fogalmazta meg, amikor egyszerű szemfényvesztésnek nevezi a beszámolókat, és a rendelkezésre álló bizonyítékok ellenére is azt állítja, hogy a roswelli legendának nincs semmi valóságalapja. Tanulságos kis eszmefuttatás, úgy gondoljuk, Önöknek is érdemes megismerkednie ezzel az állásponttal.
Mielőtt Marcell őrnagy a roncsokkal teleszórt roswelli mezőre lépett volna, Kenneth Arnold a Cascade-hegység fölött repült. Nem sokkal a Roswell-incidenst megelőzően Arnold azt állította, hogy különös, földönkívüli eredetű objektumokat látott, amint azok nagy sebességgel repültek a levegőben. Az újságok ráharaptak a sztorira, és repülő csészealjnak nevezték el a megfigyelt tárgyakat. Néhány szkeptikus azon a véleményen volt, hogy pusztán optikai csalódásról volt szó, mások szerint meteoritokat látott és a többi csak saját fantáziájának eredménye.
Ám Arnold jó ismerőse volt Ray Palmernek, annak a férfinak, aki a zsurnalisztika egyik legnagyobb álriportját készítette, és aki akkor már kapcsolatban állt titokzatos lényekkel, akik a Föld belsejében éltek és folyamatosan telepatikus üzenetekkel bombázták őt. Az igaz, hogy Arnold később elismerte, hogy találkozott Palmerrel, de szerinte erre csak az észlelés után került sor először. Az is igaz, hogy Arnold megbízható és egyenes ember hírében állt, még cserkész is volt. De ne felejtsünk el ezekkel kapcsolatban valamit: a két állítás nem független forrásokból ered, hanem maga Kenneth Arnold mondta saját magáról (az UFO-kutatók ritkán ásnak mélyre, például ugyanilyen megkérdőjelezhető háttérrel rendelkezik még Travis Walton, Ed Walters vagy Darrel Sims is).
És micsoda véletlen! Palmer üzeneteket kap az idegentől, mire rá nem sokkal Arnold UFO-kat lát. Vajon a csalás fertőző? Bármit is látott Arnold, a média felkapta az esetet és magokat hullajtott abba a talajba, amelyet a Világok harca korábban előkészített és a marsi csatornákról terjengő hírek csak tovább öntöztek.
Eközben a hadsereg hírszerző csoportja egy szigorúan titkos tervezet végrehajtásának kellős közepén volt. Ez volt a Mogul-projekt, az akkoriban csúcstechnológiának számító, magaslégköri kémballon, amely az orosz atomrobbantásokat fürkészte. A ballon, amely sokban hasonlított egy meteorológiai léggömbhöz, anyagát tekintve egy fémesen csillogó, milarszerű anyagból készült, míg a test balsafából. A balsafát ragasztószalaggal védték a nedvességtől. Ez a ragasztószalag egy egyszerű, minden boltban beszerezhető, virágmintás tapasz volt, amely elég könnyen nézhető hieroglifáknak, különösen, ha gyűrve és koszosan-szakadtan kerül a szemlélő kezébe.
A hidegháború már zajlott, az amerikaiak veszélyben érezték magukat az oroszoktól, azok pedig tőlük. Mennyi atomfegyverük lehet? Mekkora veszélyt jelentenek ezek ránk? Miként fürkészhetnénk ki ezeket a titkokat? Nos, erre volt a Mogul.
Mivel mindenki kissé paranoid volt, a Mogul-projekt szigorúan titkos tervezet volt. Ha az oroszok megsejtik, hogy kémkedünk ellenük, akkor a hidegháború könnyen válhat forróvá. Ezért a tervezetet titokban kellett tartani.
Amikor a kémballon szerencsétlenül járt és lezuhant Brazel farmer földjén és darabjai szerteszóródtak a ranchon, azonnal lépni kellett. Szükség volt egy fedőtörténetre. Mielőtt azonban kitalálhatták volna mi is legyen az, egy túlfűtött fantáziájú katonatiszt, Jesse Marcel, akit nyilvánvalóan nem tájékoztattak a Mogul-tervezetről, kiszállt a Brazel-farmra vizsgálódni. Élénken emlékezhetett az újságok híradására az Arnold-féle csészealjakról. Talán még érdekesnek is találta a cikkeket. Ráadásul abban az időben szinte minden újságosnál kapható volt az Amazing Stories című sci-fi magazin, amelynek borítói rendszeresen dülledt szemű idegeneket ábrázoltak.
Marcel őrnagy lett az első, akinek valamiféleképp azonosítania kellett a roncsdarabokat. Meghatározni mik is lehetnek ezek a fényesen csillogó, könnyű fémfóliák és könnyű, mintás rudacskák. A Marcelről adott jellemzésekben szerepel az, hogy Jesse mindig is szeretett volna hős lenni. Nos, most megadatott a lehetőség számára, hiszen talán éppen a világok harca veszi kezdetét itt, Roswellben.
Marcel kiadta a sajtóközleményt, hogy egy lezuhant repülő csészealj darabjait találták meg. A helyi rendőrség az FBI segítségét kérte, aki szintén nem tudtak a Mogul-tervről. Nem meglepő tehát, hogy élénk érdeklődést tanúsítottak az eset iránt.
Az őrnagy hazavitt néhány roncsdarabot és megmutatta a fiának. Természetesen nem rejtette véka alá azt a hitét, hogy ezek egy lezuhant földönkívüli űrhajó darabjai, hasonló azokhoz, amelyeket Kenneth Arnold is látott. A fiú nyilván nem vonta kétségbe apja állítását. Egyszerűbb is volt elhinni az idegenek verzióját, mint a virágmintás ragtapasszal fedett balsafa ballonét.
Marcelt felkeresték a bázison a Mindent Jobban Tudó Emberek és közölték vele, hogy amit talált, az egy meteorológiai ballon. Egy ballon? Nonszensz! Az őrnagy tudta hogyan néz ki egy ilyen ballon. Miért lenne ilyen furcsa anyagból és mik azok a különös minták rajta? Erre nem kapott választ, hiszen ez már a Mogul-projekt keretébe tartozott. Mivel nem tudták megmagyarázni neki a furcsaságokat, Marcel továbbra sem fogadta el, hogy meteorológiai ballon lett volna az, amit látott. Ám a parancsoknak nem mondhatott ellent és kénytelen volt nyilvánosan a ballon-históriát támogatni és visszavonni a repülő csészealjról szóló híradást.
Abban végül is igaza volt, hogy nem egy hétköznapi időjárási kutatóballont látott.
1947 végén Roswell még mindig a lezuhant UFO lázában égett. Először Arnold, aztán most ez! Mintha csak a Világok harca készülne megelevenedni. És mindez itt történik, ebben az elhagyatott sivatagi kisvárosban, amely ez által a világ figyelmének középpontjába került.
Minden ilyen kisvárosnak megvannak a maga mesemondói, és mindegyik igyekszik túlszárnyalni a másikat. Az egyik visszaemlékezett, hogy fényeket látott aznap éjjel, mire a másik még tovább ment: ő látta a lényeket is! Ezzel kezdetét vette a szóbeszéd és a sztori csak nőtt és torzult.
A rejtélyt és az izgalmat csak tovább fokozta a titokzatos férfiak megjelenése, akik meglátogatták a szemtanúkat, és hallgatásra szólították fel őket. Ezek a férfiak katonai elhárító tisztek voltak, akik számára kezdett kellemetlen lenni a sok mendemonda. Hiszen nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél, és előbb-utóbb még kiderülhet valami az igazságból. Az orosz titkosügynökök is jól tudták, hogy Új-Mexikó e területei atomfegyverek tesztelésére szolgáltak és a keringő hírek még jobban felkeltenék a kíváncsiságukat. A roswelli szóbeszédnek tehát véget kellet vetni. Ezért kellett a roncsokat azonnal másik támaszpontra szállítani és mindenkit távol tartani a katasztrófa helyszínétől.
Az UFO-kutatók többször rámutatnak arra, hogy milyen szigorú titoktartásra kötelezték azokat az embereket, akik részt vettek a roncsdarabok összegyűjtésében. Jogosan merült fel a kérdés, hogy amennyiben csak egy meteorológiai ballon volt, akkor miért kellett ekkora felhajtás? De ha elfogadjuk a Mogul ballon-elméletét, akkor már igenis érthetővé válik a titkolódzás.
Érdekes megfigyelni, hogy az elhallgattatók nem voltak specifikusak, vagyis nem mondták meg, miről kellene hallgatnia a tanúknak. Csak annyit mondtak: Senkinek se beszéljen semmiről!
Természetesen ez a fenyegetés csak olaj volt a tűzre. Miért mindez, ha csak egy időjárási ballon zuhant le? Az idegen lények űrhajójának verziója tehát mégis csak igaz! Mindez nem is tűnt olyan hihetetlennek azoknak az embereknek a számára, akik sosem hallottak a Mogul-tervezetről. Ezen emberek között szép számmal akadtak katonák is. A hírek ugyanúgy terjedtek a légitámaszponton, mint a városban. A mindennapos rutint jól oldja egy kis pletyka vagy misztikum.
Talán néhány elhárító tisztnek ekkor fogalmazódott meg az ötlet: bármilyen hihetetlennek is tűnjön az egész, az UFO-história mégiscsak jobb, mint az igazság. Az oroszok valamiféle csészealj-pániknak fogják vélni a dolgot, az Arnold-féle észlelés utóhangjának. Hagyjuk tehát növekedni a legendát, sőt, adjunk hozzá magunk is valamit. Terjesszük el, hogy kicsi szürke lényeket találtunk az űrhajó belsejében: ez aztán az álcázás álcázása. A Mogul őreinek immár két fedősztorija is volt: a ballon és a repülő csészealj. Tökéletes.
A mai kutatók sokszor felhozzák azt a kémballon-elmélet ellen, hogy a Mogul indítási dátumai nem esnek egybe a roswelli katasztrófa időpontjával. Figyelembe kellene venniük azonban, hogy a közölt dátumok nem feltétlenül helytállóak: hiányosak vagy pontatlanok. Másodsorban több mint ötven éves feljegyzésekről beszélünk. Végül is melyik a hihetőbb: egy lezuhant földönkívüli űrhajó vagy a Mogul-ballon verzió?
Évtizedekkel az események után a Mogul-projekt titkos dokumentumai még mindig nem váltak hozzáférhetővé az UFO-kutatók számára. Nemcsak azért, mert a benne foglaltak még mindig fontosak voltak, hanem azért is, mert senki sem foglalkozott a feloldásukkal. Roswellről az idők során jó néhány könyv jelent meg. A városka lakói ismét fontosnak érezhették magukat, ismét a figyelem középpontjába kerülhettek és talán valami pénzt is sikerül keresniük vele. Ne ítéljük el őket, nem ők voltak az elsők...
Betty és Barney Hill Megszakított utazás-a a könyv sikere után a televízióban is bemutatásra került és szép pénzt hozott a házaspárnak. Travis Walton és társai látták a filmet és ők is pénzt szerettek volna keresni. Így született a Tűz az égen, Hollywood egyik UFO-alkotása. Aztán jött Whitley Strieber.
Ha Walton pénzt keres a történeteivel, a roswelliek miért ne tehetnék ugyanezt?. Még az egyik szerző, Glenn Dennis, is kötötte az ebet a karóhoz, holott több ízben kiderült, hogy a könyvében közölt bizonyos adatok tévesek.
A roswelli sztori tehát tovább folyik. És tartani fog, amíg lesznek kíváncsi turisták, érdeklődő tévétársaságok, akik még több turistát és producert vonzanak...

(Fordította: TÖLGYESI ZOLTÁN)


Vissza >>>